Guiseppe Mezzofanti bíboros, a XIX. század elejének híres nyelvtudósa 58 nyelvet értett s beszélt. Egyszer állítólag azt mondta orosz látogatójának: „Tudja nekem sok szemüvegem van. Ha a zöldet teszem fel, zöld színű világot látok, ha a sárgát, sárga színűt. Így vagyok a nyelvekkel is. Most éppen az orosz szemüvegem van rajtam, mert önnel oroszul beszélek.”
Németh István is (azaz dr. Mezzofanti, ahogy kollégája Csanády Sándor nevezete őt) sok szemüveget használt, hiszen minden nyelv más lelkivilág, hangulat, szín, szellemiség. Élvezettel merült egy-egy nyelv mélyére, lelkesen, érdekesen magyarázott, tanítása nem volt unalmas tudományosság.
1906-ban született Pozsonyban, egyszerű vasutas család 13. gyermekeként, itt végezte alap- és középfokú iskoláit. Egyetemi tanulmányait Budapesten kezdte német-francia szakon. Nagyon takarékosan élt – télen nem fűtött, hanem a könyvtárakban töltötte az idejét – és bejárta szinte egész Európát. Ösztöndíjasként egy-egy évet töltött a Sorbonne-on és a bécsi egyetemen.
Munkás életének első éveit Szegeden töltötte, majd 1937-ben Sopronban kapott állandó állást a Széchenyi István Gimnáziumban. A 40-es években levelező hallgatóként elvégezte az ELTE-n az angol és olasz szakokat is. Miután a nyugati nyelvek oktatását megszüntették, egyik napról a másikra orosztanárrá lett – a Lenin Intézetben kapott orosztanári diplomát.
A 60-as évek elején lassanként kezdtek visszaszivárogni az iskolákba a nyugati nyelvek, és Németh István e nyelvek megyei szakfelügyelője lett. 1967-ben ment nyugdíjba, nagyűrt hagyva maga után, mert nem találtak olyan szakembert, aki mind a négy nyelvet tudta volna felügyelni.
Nyelvi érdeklődése haláláig élénk volt. Spanyol és portugál tankönyveket forgatott, a svéd nyelvtant tanulmányozta. Szívesen olvasta Thomas Mann, Theodor Storm, Csehov novelláit eredetiben.
Autodidakta módon megtanult hegedülni és zongorázni. Szerette a zenét, az operákat, különösen Wagnert. Érdekelte a csillagászat, az űrhajózás, ágya mellett mindig ott volt az Élet és Tudomány, a Természet Világa. Szenvedélyesen totózott, „tudományosan” lottózott.
Amikor 1993-ban meghalt,sok tanítvány, barát, ismerős kísérte Németh Istvánt – Pista bácsit – utolsó útjára a soproni Szent Mihály temetőbe. Szerették őt. Tiszta, romlatlan, szinte gyermeki lelke volt. Mentes minden előítélettől, rosszhiszeműségtől. Tisztelte az emberi méltóságot. Sohasem akart jelentősnek látszani. Egyszerű történések fűződtek hozzá. Amit az élet esetenként rábízott, azt csendben, azt lárma nélkül megcsinálta – s jól.
