Szabó Miklós: Hagyományok és lelemények

„A régi kornak jobb hagyományira
épít az ember friss leleményeket”

– szól a kinyilatkoztatás bölcs hangján Verseghy Ferenc. Mondandóm kapcsán azonban szentenciája zavarba ejt: Iskolám hagyományairól gondolkodom, és jól felépített, veretes mondata azonnal darabjaira hullik. Ahogy boncolgatom, nemcsak az zavar, hogy milyen nehéz is megragadni a „jobb hagyomány” mibenlétét, hanem az is, hogy a „régi kor”-t szinte lehetetlen konkrét idővel behelyettesíteni. Egyéves hagyomány még nem hagyomány?... és a kétéves már igen?... vagy csak a tíz-, a százéves hagyományok az igaziak? Aztán az is eszembe jut, hogy az elmúlt három évtizedben, amióta itt tanítok, hányszor voltam magam is tanúja olyan „friss lelemények” gyors meggyökerezésének, amelyek nem építettek előzményekre, de szinte a semmiből születtek.

A jobb hagyomány természetesen nem csupán az idő függvénye. Bár patinát kap az évek múlásától, de igazi értékét az újabb és újabb nemzedékek által való átélhetősége adja. Azt tapasztalom, hogy a Széchenyi gimnázium ma élő tradíciói ilyenek.

Megpróbálom szinte filmszerűen végigpörgetni magamban, hogy egy ide jelentkező diák milyen hagyományok tanúja és részese lehet „széchenyis” évei alatt. A felvillanó képek egy tanév kronológiáját követik, és örömmel fedezem fel rögtön a véletlen szülte megkapó dramaturgiát: a film első és utolsó képének egymásba kapcsolódását. Hiszen hagyományaink a Széchenyi-szobortól indulnak, és ide is érkeznek: a szeptemberi első és a májusi utolsó hagyományőrző mozzanat itt találkozik. Névadónk születésének megünneplése és ballagóink elbúcsúztatása, indulás és befejezés ugyanazon nemes díszlet előtt játszódik.

 

Tehát: Szeptember 20. Az előkelően szép szobor... A 10. osztályosok koszorúzása az iskola diáksága nevében... Egyenruha... A Szózat bensőséges hangjai az autók motorzajától körülölelve... És a szobor a térről megint beköltözik a szívünkbe... Aztán emlékműsor az iskolarádióban a tizenegyedik osztályosoktól...

Másnap. Széchenyi István születésnapja. Nagycenk felé... Az új osztályok eskütételére utazunk... Az első ismerkedések... Koszorút igazítunk a szobor talapzatára.... Himnusz… A mauzóleum előtt égnek a kandeláberek, és észrevétlenül ünnepélyessé komolyodik a hangulat... Arany János: Széchenyi emlékezete... Eskütétel: „...Széchenyi István sírja előtt fogadom....” Aztán virágot viszünk le a rég halotthoz a mauzóleum lépcsőjén, és a Kastélymúzeumban a legnagyobb magyar életét keressük a tárlók üvege mögött...

           

Október eleje. Fecskeavatás. Az augusztus végi "fecsketáborba" való berepülés után ez "fecskéink” első igazi szárnypróbálgatása. Nagy várakozással készülnek rá, mégis a rendező osztály szórakozik legjobban a vicces próbatételeken. Talán azért, mert ők is egykor nagy várakozással készültek, és akkor is a rendezők érezték legjobban magukat...

 

November vége. Adventi kézműves foglalkozás. Ügyes szülők mutatják be az ajándékkészítés fortélyait… Jó kezű és még ügyetlenkedő tanulók alakítják a koszorúkat, díszeket…

 

December. Az adventi koszorúk már a tanári asztalokon.... Karácsonyi vásár, az ajándékok bolhapiaca… Fogy a tea és a szülők süteményei… Karácsonyi dalok az órákon… Templomi hangverseny, a kisded dicsérete száll...  És itt a szünet!

 

Január. „Széchenyi-kék” szalagok kerülnek fel a hajtókákra. Hibáinkon nevetünk a tanárparódiákkal szembesülve... Koccintások, és szalagavatói jókívánságok. „Majd az érettségin...” És végzős diákjaink szemén átfut a gond a pohárköszöntők alatt.

Lázas készülődés, hirdetmények jelennek meg az iskola folyosóin, tanárok járnak be titkos esti próbákra: közeledik a Diáknap… Telt ház a nézőtéren, produkciók és vetélkedés a színpadon. Egy-egy osztályról most derül ki, hogy nem csak osztálytársai, de társai is egymásnak… Aztán visongás, taps: Tanárok produkálják magukat, és megszületnek az új legendák, az új szállóigék az elkövetkezendő iskolai hétköznapokra…

Az iskolabál... A Széchenyi bálja... Itt vannak a legszínvonalasabb táncbemutatók... Jó mozgású fiúk, szép lányok... És a ceremónia sem utolsó: Diáklányok kötik fel a széles szalagot az igazgató úr vállára – a szín: természetesen „Széchenyi-kék” -, hivatalos megnyitó, tanár-diák keringő... tánc, tánc, tánc.

           

Február. Szülői bál. A dolgos előkészítés utáni fénypont. Egyveleg a diáknapi produkciókból most előkelő báli környezetben… Remek vacsora… Tombola, tánc, csevegés…

           

Március. Nemzeti ünnep… A műsor alatt egyenruhás diákok illetődnek meg azon, hogy milyen tehetséges szereplők kerülnek ki minden évben közülük…

A 9. osztályosok Széchenyi-vetélkedője. Izgalom és komolyság a csapatok arcán... Okos válaszok, a tavalyi győztesek – most házigazdák – elégedetten bólogatnak.

           

Április vége, május eleje. Csak az ablakokban elhelyezett gyertyák világítják meg az esti udvart… Gyertyák az egymás után érkező végzős osztályok kezében is… Gitár szól, búcsúének száll, hogy a tanárok fülükbe, szívükbe fogadhassák azt a nyitott ablakok mögött… Pogácsás vendéglátás…

Virágszirmok hullanak. Dallal keverednek a levegőben… Itt a szívünket leginkább megkörnyékező pillanat. A ballagás előtti nap ötödik tanórája után: Az ablakokban mi, az itt maradók – az udvaron ők, az eltávozók... Most mindannyiunknak szól a szerenád, hozzánk simul a hangja, és mi tekintetünkkel simogatunk vissza, egytől egyig minden ismerős arcon.

És másnap a ballagáson iskolazászlónk mögött még együtt vonulunk... Búcsúbeszédek a színpadon... „Isten veletek!”... Újabb szalagok kerülnek fel a zászlóra a ránk hagyott jelmondatokkal... Aztán megyünk a térre... A szívünkbe költözött szobor... Koszorút igazítunk... A Szózat hangjai... az autók most csendesebbek.

 

A filmszerűen felvillanó képek nyomán még egy gondolatra jutok. A „jobb hagyomány” egy másik jellemzője az lehet, hogy azt az ember egy közösségre vonatkoztatva sajátosnak és jellemzőnek érzi. A hagyománynak nemcsak összetartó ereje van, de el is különít abban az értelemben, hogy megkülönböztet más csoportoktól: a csak a miénk - érzését kelti fel. És ennek az érzésnek a mélyét kutatva nem önzőségre bukkanunk, hanem büszkeségre.

Tartalom