Ember volt, művész volt, pedagógus volt. Eszményeihez töretlenül ragaszkodott s ezeket az eszményeket ültette át tanítványaiba is. Mélységes humanizmusa minden szavában, tettében kifejezésre jutott.
Horváth József 1891-ben született a Veszprém megyei Kemenesszentpéteren. A Képzőművészeti Főiskolán és Nagybányán tanult. Műfajteremtő mestere lett választott festési módszerének, az akvarellnek. Sohasem festett fejből. A kiindulópont mindig a látvány volt, s azt tökéletesen megismerve és birtokba véve rögzítette omlós, puha színfoltokkal, sajátosan „horváthos” akvarell technikájával papírra. Minden témakörben maradandót alkotott, de hírét és szakmai sikerét páratlan akt- és zsánerképeinek köszönhette.
1942-ben festett „Mi lesz veled?” című halk líraiságú az emberek lelkiismeretét felrázni akaró művéért Munkácsy-díjjal tüntették ki.
Intézetünkhöz 1921-ben került mint fiatal rajztanár. Már megjelenése is – magassága jócskán meghaladta a 190 cm-t – imponálóan hatott, ő volt a reálisták szeretve tisztelt „Hosszi”-ja. Ifjú korában kitűnő úszó volt, de idősebb korában sem hiányoztak súlyzói a műteremből, melyekkel rendszeresen gyakorlatozott. Nem mindennapi testi erővel rendelkezett. Egyenesség, gerincesség jellemezte ezt a kristálytisztaságú embert, aki mindenben az egyszerűséget kedvelte. Ezért húzta szíve a szegények, az elesettek felé. Mindenkit emberi értékei, nem pedig származása miatt becsült. Egész rajztanár generációt indított el a művészpedagógus pályán. Sebestény Ferenc, Ákos Ernő, Reinecker János, Richly Emil, Szarka Árpád, Varga László, Schey Ferenc, Kunt Ernő (Munkácsy- díjas) rajztanár-művészek és Szakál Ernő Munkácsy-díjas szobrászművész vallhatták első mesterüknek Horváth Józsefet.
Nem született soproninak, de hű volt a városhoz. Hívták többször máshová, hívták tanárnak a Képzőművészeti Főiskolára is. Nem ment. Itt élt, alkotott és itt halt meg 1961-ben. A szeretett város és az emlékezés utólag tisztelte meg a Soproni előnévvel.
Dr. Baranyai Lenke: Az utolsó nárciszok című könyvében így ír róla:
Soproni Horváth József (1891−1961) a nagy művész és nagy jellem.
(iskolánkban 1920-tól 1947-ig)
Kemenesszentpéteren született, amely település közigazgatásilag Veszprém
megyéhez tartozik, de a Rábaköz része. Beledtől kb. 25 kilométerre található.
(Lakói régen ide jártak vásárolni, orvoshoz, patikába.) Az Öreg-
Rába jobb partján Rábakecöl, Vág, Rábasebes falvakkal átellenben fekszik
a folyó bal partján. Ezt örökíti meg a szellemes szólás: Hol Szentpéter Vág,
ott Sebes!
A gyerekek: Elemér (1882−1945), Béla (1887−1954), József (1891−1961),
Imre ( 1882−?), Margit (1893−1942), Jolán (1894−1963), László (1897−1974)
és Anna (1899−1969). Az adatok a kemenesszentpéteri emlékszobából valók.)247
247 Elemér és Béla apai kívánságra pap lett, de kiléptek és civil tanárként folytatták életüket.
A lányok férjhez mentek,és családanyak lettek. (A kemenesszentpéteri emlékszobából
való adatok közlésében Pirka Károly polgármester úr volt a segítségemre.)
E tájról hozta a művész enyhén í-ző beszédét. A rábaközi nyelvjárásban
a messze messzi, a hosszú hosszi. E jellegzetes szava és szálfa termete miatt
lett beceneve, a Hosszi. Gyermekként bejárta a szelíd dombok lankáit,
faragni tanult a birkákat legeltető pásztoroktól, gyakran megmártózott a
Rába habjaiban, átkelt a drótkötél által működtetett kompon a rábasebesi
elemi iskolába, figyelve a víztükrön játszó fényeket. Itt alakult ki, a László
Gyula által jellemző jegyének tartott csendes, szemlélődő természete.
Édesapja Horváth Antal egy káptalani birtok gazdatisztje volt. Egy kúriaszerű,
intézői lakásban laktak. Művelt édesanyjának, Moller Herminnek
küzdelmes élet adatott. 13 gyermeket szült, hatot közülük eltemetett. A népes
család ellátása, a gyermekek nevelése az ő kezében volt. Bár cselédek,
dajkák segítették munkájában, az évek kifakították, érdessé tették a lelkét.
Horváth József festőművész mellett országos ismertségre tett szert.
Margit, aki a két világháború közti Magyarország népszerű írónője lett.
Bozzay Margit néven jelentek meg regényei és versei. 1939-ig a Pesti
Napló asszony rovatát szerkesztette, amelyben a nők házasságon belüli és
hivatásbeli szerepét, azok ellentmondásosságát elemezte. Ismertté vált
még László, aki mezőgazdász szakíróként tevékenykedett. 1930-ban a művész
szeretett édesanya legkisebb lányával, Annával Sopronba költözött. A
Gyiróti utca sarkán (a kórház neurológiai épületével szemben laktak Horváth
Józsefék mellett. Az édesanya 1934-ben meghalt, Anna később férjhez
ment.
Míg a festőművész csak a jót kiemelve, tisztelettel ír szüleiről, édesapját kiváló gazdaként,
a szépet szerető emberként, édesanyját művelt, csak a gyerekeinek élő asszonyként
jellemezte, (Horváth József: Életem útja S.Sz. 1971.) addig húga, az írónő Bozzay
Margit nyomasztónak ábrázolta az otthoni légkört, mert „mély és ádáz gyűlölet, sok
veszekedés volt a szülők között”, és több helyen is írt gyerekkori sérelmeiről. (Bozzay
Margit: A tizenötéves asszony 28. o., 241. o., 252. o.)
A művész fia, Horváth Bertalan által írt életrajzban (Soproni Horváth József művészete
Débert BT 1998. 49. o.) áll, hogy Margit 15 évesen férjhez ment a nála jóval idősebb
gazdatiszthez, Bozzay Barnabáshoz. Az írónő életrajzi regényeiből kiderül, hogy
a házassága nem sikerült, és 22 évesen két fiával kezdett új életet Budapesten. Tehetséges
lévén Bozzay Margit néven publikált, és írásaiból élt. Életrajzi regénytrilógiája:
A tizenöt éves asszony, Kenyér és szerelem, A lecke vége. Dezső fiában is kibontakozott
az öröklött képesség, elismert formatervező lett. Az írónő korán, 49 éves korában
halt meg. Sírja a Kerepesi Temető 34-es parcellájában található (B.L.)
Szilárd Miklósné Horváth Sári (Sopron, Kisfaludy u. 10.) közlése, 2013.
Sokszor töprengtem azon, hogy
miért oly komor, befelé forduló minden
önarcképén és tanítványai róla készített
portréin is a nagy festőművész.
Nővére példája nyomán feltételezhetjük,
hogy ennek egyik oka a gyermekkorából
ered, a másik a küzdelmes,
nélkülözésekkel teli művészsorsból.
A kisiskolás Horváth Józsefet a fafaragás mellett érdekelte a kovács- és
lakatosmesterség is Szinte a kezében rejlett a tárgyak formálásának képessége.
Gimnazistaként elkészítette egy római hajó makettjét és működő kis
cséplőgépet alkotott. Testvérei ámulva nézték, amint az édesanyjuk varrógépe
által meghajtott szerkezet kicsépelt egy-egy búzakalászt. Érdeklődése,
alkotásai végtelen precizitása miatt tanárai, a Keszthelyi Premontrei
Gimnáziumban, gépészmérnöknek szánták Ő azonban a Képzőművészeti
Akadémiát választotta. A felvételi vizsga napjának reggelén kilátogatott
a Kerepesi Temetőbe Munkácsy Mihály sírjához. Hitvallás ez egy emberi
gesztusban! Egy év után azonban az apai akarat gyakorlatias pályára akarta
kényszeríteni, így került a Keszthelyi Gazdasági Akadémián, amelyet végül
szembeszegülve apjának, elhagyott, és így szerzett Budapesten, a Képzőművészeti
Akadémián rajztanári oklevelet. Ezután egy évet a Nagybányai
Festőiskolában töltött, ahol Thorma János mellett kezdett aktokat
festeni. Az első világháború kitörésekor behívták, de lábának
betegsége miatt nem kellett a frontra mennie. Egy ideig Bécsben
volt, majd Zomborba küldték tanárnak. A délvidéki város
fő terén Schweidel József 1902- ben állított szobra állt, és hirdette,
hogy: „Itt született 1796. évi május 18-án Schweidel József
honvéd-tábornok, az 1848−49. évi magyar szabadságharcznak
az aradi golgotán megdicsőült vértanúja. Emlékét őrzi minden
magyar szív.”
J. Horváth László: Emlékezés Horváth József festőművész gyermek- és diákéveire.
Testvére írása a S.Sz. 1973/4. számában jelent meg.
Horváth József: Életem útja S.Sz. 1971. XXV. évf. 3. sz.
Iskolánk évkönyveit böngészve egy érdekes adatra bukkantam az 1902/03. éviben. Intézményünkben
is gyűjtést folytattak Schweidel József zombori szobrára.
Ez ihlette a Negyvennyolcas honvéd című képe megfestésére 1917-ben.
Egy ősz hajú férfi temeti fejét a (feltehetően rózsafüzért tartó) kezébe, mintha
azt üzenné az első világháború befejezése előtti évben: „Harcoltunk, de
hiába!”
A várost a háború alatt megszállták a szerb csapatok, és a Trianoni béke
után a Szerb-Horvát-Szlovén királysághoz került. Horváth Józsefnek 1920
nyarán sikerült megszöknie. Kalandos úton, nagybetegen ért haza. 1921-
ben került iskolánkba, a szerény hónapos szobát bérlő ifjú rajztanár. Két
évig dolgozott Seemann Kálmánnal, tőle vette át Janesitz Henrikkel együtt
nyugdíjba vonuló elődjüktől a stafétabotot. Festő családból választott társat
magának 1933-ban, Műhl (Mende) Gusztáv és Műhl Aladár Hermin nevű
húgát vette feleségül. Minci néni igazi társa lett. Két gyermekük született,
Sári (1934−) és Bertalan (1939−2010) Sári geofizikus lett, Berci pedig építészmérnök,
grafikus.
Horváth József mint ember, autonóm személyiség volt. Minden körülmények
között megtartotta, és kifejezte saját véleményét. Az 1943-as tablóképen,
amikor kötelezően Bocskaiban fényképezkedtek a tanárok és a diákok,
az előbbiek közül egyedül ő van öltönyben, nyakkendőben. Vallotta,
hogy a „stílus maga az ember”. Egy értekezleten kollégáinak szegezte
a kérdést: Amikor egy életre berendezkedtek, vajon gondoltak-e rá, hogy
a bútor, szőnyeg, kép, amely őket körülveszi, szép és lelkes holmi legyen,
ami beszél hozzájuk. Különösen jelentősnek tartotta a szép kézimunkákat.
Zárkózott ember volt, igazán csak a művészetben nyílt meg. A játékosságot
pedig Pajtás nevű kutyusa hozta ki belőle, aki elfoglalta a növekvő
gyermekei helyét.
Mint soproni, tekintélyét felhasználva harcolt a régi épületek megmentéséért,
megújításáért.1939-ben lemondta a Budapesti Képzőművészeti
Főiskolán felkínált állást, hű maradt Sopronhoz.
Bár erről 1941-ben volt tanítványának, Sebestyén Ferencnek így írt: „Én
jelenlegi nehéz viszonyaim, de különösen az itteni helyzetet teremtő politikai viszonyok
miatt, amelyek oly idegenné tették nekem ezt az egykor kedves várost, nagyon
megbántam,hogy nem mentem el most két éve a Képzőművészeti Főiskolára
tanárnak,noha az ottani viszonyok sem adtak volna sem anyagilag, sem lelkileg
nyugodt életet … mégis, talán az lett volna jobb.”
Tanárként lelkiismeretes, türelmes mester volt. Tanítványai felé gondoskodó
szeretettel fordult. Évtizedek múltán sem szűnt meg. A gyengéket segítette, a tehetségesek képességeit
kibontakoztatta. Winkler Oszkárt (Ybl-díjas építész, egyetemi tanár)
ő is tanította, ő irányította az építész pálya felé. Számos tanítványát
küldte a Képzőművészeti Főiskolára, és művészek, rajztanárok sora került
ki műhelyéből, mint Ákos (Jäger) Ernő, Richly Emil, Szarka Árpád, Szakál
Ernő Munkácsy-díjas, Kunt Ernő ugyancsak Munkácsy-díjas, Reinecker János
és Sebestény (Sebesta) Ferenc. Mollay Károly professzor, nyelvész,
művelődéstörténész is meghatározónak tartotta életében Horváth József hatását.
A mindennapjait szinte estig az iskolában töltő tanár szerdánként
ugyanis a tehetséges diákjaival foglalkozott szinte főiskolai szinten. Ezeket
a rajzokat élete végéig őrizte a tudós nyelvész, és művészetszeretete és
minden szépség iránti fogékonyságát innen eredeztette.261 Amíg nem volt
önálló műterme, az iskolai rajzteremben festett, jószerint egész napját az
épület falai között töltötte.
Mint művész minden alkotását nagy műgonddal készítette. Technikájában
az olaj és akvarell erényeit ötvözte. A vízfestésben egyedülálló technikát
alkalmazott. Különleges papírt használt, és állandóan vízzel permetezte
le a készülő munkát, miáltal utánozhatatlan, lágy tónusú lett alkotása.
Képeinek témája rendkívül gazdag. Számos akt képet festett, mert vallotta,
hogy „Az ember a legtökéletesebb tanulmány… benne testesül meg az örök
szép problémája… és a telivér művészi problémáknak a kimeríthetetlen lehetőségét
adja.” De érdekelte az élet sötét oldala, a küzdelmes sorsú emberek
szomorúsága, az elmebetegek zavart lelke is. Aztán vigasztalódott az
állatok, virágok harmóniájában. Kitűnő rajzkészsége, utánozhatatlan technikája,
témáinak széles skálája egyedülálló.
Alkotásai, ezek a csodák, nehéz körülmények között születtek. Gyiróti
utcai két szobás házukban nem volt hely műteremnek. Először az iskola
rajz termében alkotott, majd a Tűzoltó laktanyában (A Vérkerületen levő
egykori Fehér ló fogadó udvarában) kapott a várostól, Szakál Ernővel
együtt műtermet. 42 éves korában tett szert önálló műteremre az Árpád utcában.
Nyugdíjazása (1950) után anyagi nehézségekkel küszködött, az egypártrendszer
művészetpolitikája nem kedvezett alkotásainak, több méltánytalanságot
szenvedett el kiállítandó képeinek zsűrizésekor. 1954-ben a Képzőművészek
Szövetsége Kossuth-díjra javasolta, de „csak” Munkácsy-díjat
kapott. Szerencsére, ez ismét a figyelem előterébe állította őt.
Diákjai a Hosszi, tisztelői a „soproni” névvel ruházták fel, a művészettörténet
az akvarell klasszikusaként tartja számon, László Gyula pedig az
akvarell poétájának nevezte. A folttalan jellemű tanár, a kimagasló művész
iskolánk büszkesége a mai napig.
Számos elismerése között Sopron Hűség díjjal, az ország Munkácsy díjjal
tüntette ki.
Galériája városunk éke, az igaz művészet mindig áhítatra késztető szentélye.
Janesitz Henrik