Életútja
1933. október 23-án született Sopronbánfalván, az Ágfalva felé közlekedő vasút 17-es őrházában nevelkedett. 1945. szeptember 15-én borzalmas tragédia érte, házukat kirabolták, édesapját meggyilkolták.
1953-ben érettségizett a soproni Berzsenyi Dániel Gimnáziumban, majd a budapesti ELTE fizika-matematika tanári szakára iratkozott be, Eötvös kollégista volt. Középiskolai tanári oklevelét 1956 tavaszán vehette át. Három hónapos katonai szolgálat után Csornára, a Hunyadi Gimnáziumba helyezték. Majd a mai Gárdonyi Géza Általános Iskolába került.
Pályafutása a Széchenyi István Gimnáziumban
1960-ban „államérdekből” áthelyezték a Széchenyi István Gimnáziumba, ahol több mint négy évtizeden keresztül magas színvonalon oktatta a fizikát és a matematikát. 1963 és 1969 között igazgatóhelyettesként is dolgozott, emellett fizika szakfelügyelőként és szaktanácsadóként tevékenykedett. Három osztályt vezetett az érettségiig, emellett számos kísérleti eszközt tervezett és készített. Szenvedélyesen szerette tanítani, és legendás kísérleteivel varázsolta el diákjait.
A Széchenyi István Gimnáziumban 1960-tól a leghosszabb ideig, több, mint 50 évig oktatta és nevelte tanítványait.
Tudományos és szakmai elismerései
Kiemelkedő elméleti tudását számos publikációja bizonyítja: közel 40 cikke jelent meg a Fizikai Szemlében és a Középiskolai Matematikai Lapokban. Részt vett tankönyvek és feladatgyűjtemények szerkesztésében, valamint szakmai tanulmányutakon járt Finnországban, Lengyelországban és az Egyesült Államokban.
Munkásságát számos díjjal ismerték el:
- Mikola Sándor-díj (1983)
- Apáczai Csere János-díj (1993)
- Fényes Imre-díj (1998)
- Szilárd Leó-díj (2000)
- Sopron Város Kiváló Pedagógusa (2001)
- Rátz Tanár Úr Életműdíj (2007)
Öröksége és emlékezete
Első osztálya 1990-ben, 25 éves érettségi találkozójukon létrehozta a Széchenyi Alma Mater Sopron Alapítványt, amelynek éveken át elnöke volt. Az alapítvány milliós támogatásokkal segítette az iskolai munkát, a kimagasló eredményeket elérő diákokat és a robotikásokat, hogy Hawaiin és az Egyesült Államokban is versenyezhessenek.
Nyugdíjas éveiben sem hagyta abba a tanítást: továbbra is fakultatív fizikaórákat tartott az iskolában és egyetemi előkészítőket vezetett.
2012-ben Sopron városa a Sopron Város Díszpolgára címmel ismerte el munkásságát, olyan neves személyiségek sorába emelve, mint gróf Széchenyi István, Liszt Ferenc, Jókai Mór, herceg Eszterházy Miklós, gróf Apponyi Albert, gróf Klebelsberg Kunó, gróf Bethlen István, Thurner Mihály, Tárczy-Hornoch Antal, Vendel Miklós, Csatkai Endre, Friedrich Károly..
Élete utolsó éveit nyugdíjasházban töltötte, ahol tanítványai rendszeresen látogatták. 2022. március 17-én, életének 89. évében örökre megpihent. Hamvai az evangélikus temető 29/114-es parcellájában, felesége mellett nyugszanak.
Légrádi Imre személyisége, tanítási módszerei és embersége örökre beírta nevét a gimnázium történetébe. Szerénysége, finom humora és bölcsessége feledhetetlenné teszi mindazok számára, akik ismerték.
Kopik István: Légrádi Imre (1933–2022) (Soproni Szemle 2022. évi 2. szám)
Elment a Tanár Úr. A Bánfalva szélén mostanában lebontott vasúti őrházban született. Életük leginkább a tanyasi élethez volt hasonló, állatokat tartottak, földet műveltek. 1945.
szeptember 15-én az őrházat kifosztották, a családfőt lelőtték. Fia, Imre legfiatalabb gyerekként az Isteni Megváltó Leányai elemi iskolába, majd a Bencés Gimnáziumba járt,
ennek államosítása után a Berzsenyi Gimnáziumban érettségizett. Az ELTE-n kapott fizika–matematika szakos diplomát 1956-ban. Először a Kellner Sándor Általános Iskolában tanított. 1960-ban helyezték át a Széchenyi István Gimnáziumba. Ezzel a gimnázium negyven évre biztosította a fizika tantárgy oktatásának minőségét, színvonalát. Tudásával, hozzáállásával kollégáit is motiválni tudta. Nála a tantárgyak sorrendjének komoly jelentősége volt. Amikor kérdeztem tőle, miért, azt mondta, hogy a fizikában nem kell olyan tehetségesnek lenni, hogy alapvetően új dolgokat fedezzél fel, mindig lehet egy jó ötlettel, új megközelítéssel, akár szokatlan eszközökkel is élményhez juttatni a diákokat. 1963-tól 1969-ig igazgatóhelyettes volt, a tisztségről való lemondása után csak szaktárgyaira kellett koncentrálnia.
Ki felejti el, hogy kezében egy eszközzel leugrott a tanári asztal tetejéről, hogy a szabadesést demonstrálja. Hogy egy hosszú kötélre lógatott súly segítségével bemutatta, 45
perc alatt, amíg az óra tartott, elfordult velünk a Föld. Persze azt is tőle tudtuk meg, miért gyűrjük össze a papírt a begyújtáshoz, meg azt is, miért nem vágja meg magát a csiga, ha
átkúszik az éles zsilettpengén.
Elmondása szerint tanárától, Gonda Celesztintől tanulta, leste el, hogy mindenféle „kacatból, lomból” lehet jó eszközt, gondolkodásra késztető dolgot csinálni. Lakásában
egy külön helyiség volt tele ilyen dolgokkal. Így lett a bábakalács virágából atomfizikában is hasznosítható modell, vagy egy kerti locsolótömlő felcsévélése közben kifolyó vizet
látva versenyfeladat: Milyen fordulatszámmal kell a dobot hajtani, hogy a tömlőben levő víz kifolyjon, illetve ne folyjon ki.
Eközben igen komoly szakmai munkát végzett országos szinten is a fizika oktatásának modernizálásában. Elsősorban az atomfizika tanításában vállalt úttörő szerepet.
Tanárként, regionális szakfelügyelőként, tanácsadóként itthon és külföldön (Finnországban, Lengyel-országban, az USA-ban) prezentálta az atommagfizika tanításának hazai
vonatkozásait, gyűjtötte be és adta tovább az ott tapasztaltakat. Kivételesen gazdag életpályáját számos elismerés övezte: 1973-ban Az oktatásügy kiváló dolgozója címet kapta, 1982-ban Kiváló Munkáért oklevéllel jutalmazták, 1983: Mikola Sándor-díj, 1993: Apáczai Csere János-díj, 1998: Fényes Imre-díj, 2000: Szilárd Leó-díj, 2001: Sopron Város Kiváló Pedagógusa, 2007: Rátz Tanár Úr életműdíj, 2012-ben pedig Sopron Város Díszpolgára lett.
Tagja volt a Kitaibel Pál Természettudományi Asztaltársaságnak, ennek keretében előadásokat tartott. A Soproni Egyetem szervezésében egyetemi felvételi előkészítő tanáraként, illetve a Fizika Tanszéken gyakorlatvezetőként is dolgozott. Jelentős részt vállalt a soproni szervezésű országos és nemzetközi fizikaversenyek elindításában és szervezésében. Megkérdeztem tőle, volt e példaképe. Azt mondta, mintaképének Vermes Miklós soproni származású fizikatanárt tekinti, de tudatosan senkit nem próbált lemásolni, utánozni. Mindig nyitott volt az új ötletekre, megközelítésekre.
Érdeklődése, humora messze túlmutatott szaktárgyain. Írásai jelentek meg a Magyar Nyelvőrben, az Irodalomismeret folyóiratban. Tőle tudtuk meg, hogy Arany János versében a „Mint komor bikáé, olyan a járása...” szövegben a komor nem azt jelenti, hogy levert, szomorú, bánatos, hanem egy rosszul elvégzett sebészeti beavatkozás (herélés) eredményeképpen fájó sebbel élő jószágot neveztek így. De a nyelvi játékosságot mutatta az is, hogy az „Eltűnik, mint szürke szamár a ködben” mintájára kitalálta az „Eltűnik, mint vörös róka a téglaporban” mondást, és kíváncsi volt, mikor hallja vissza. A város régi házainál látható kerékvető kövek, melyek megakadályozták, hogy a szekér kereke kárt tegyen a falazatban, szintén kihívást jelentettek számára, kutatott, cikket írt róluk.
Hiánya nem pótolható. Bevonult a Széchenyi István Gimnázium legendás tanárai közé. Ha hűek akarunk maradni emlékéhez, meg kell próbálnunk nekünk is önálló integritással, biztos identitással, mély tudással rendelkezni.
Szabó Miklós: Még egy adalék Légrádi Imre emlékéhez (Soproni Szemle 2022. évi 2. szám)
Volt tanára halálhírének vételekor az ember még egyszer mérlegre teszi azt a pedagógiai súlyt, amellyel nevelőjét megítélheti. Mérlegeljük a ránk kifejtett hatást a tanulóévek alatt is, meg azután is, amikor az iskola közegétől elszakadva már saját életpályánkat járjuk. A halálhír azonban végső összegzésre késztet. „Nekem ő volt a Tanár” – olvastam egy Légrádi Imre elhunytára reagáló bejegyzést. Magától értetendően azonosultam a kijelentéssel, pedig nekem Imre nem volt tanárom, de a fű zöld, az ég kék természetességével hatott rám ez a vélemény. Imre maga volt a nagybetűs tanár.
Azonban az ő pedagógiai titkán azóta is gondolkodom. Nem azon, hogy valaki mitől nagy tanáregyéniség, mert erre választ keresni, tudom, lehetetlenség. Ahány nagyhatású pedagógus, annyiféle személyiség, módszer, kisugárzás. Engem az foglalkoztat, hogy mik voltak Imre tanáregyéniségének egyedi jegyei, amelyek őt vitathatatlanul elismertté tették. Szakmai felkészültsége? Harsányságot kerülő, intellektuális humora? Szenzációs nyelvi leleményei (amelyekből még egyperces „mikroszínművek” is születtek)? Reál szakosságához képest egészen szokatlan tájékozottsága az irodalomban, a nyelvészetben, a helytörténetben? Meghökkentően kézenfekvő, a hétköznapi élet gyakorlata által inspirált fizikai bemutatói? Bujkáló mosollyal kísért örök játékossága? Eredményei, elismerései dacára is őrzött szerénysége?
Mindez, és bizonyára még sok más. Most e sírba tűnt sokszínűség egy olyan adalékára szeretnék rávilágítani, amely a kezdetektől meghatározta ismeretségünket. Imre tanári attitűdjét alapvetően jellemezte az emberek iránti fokozott érdeklődése. Hogy ez a gyerekekkel, tanítványokkal szemben milyen intenzitású lehetett, arra az engedett következtetni, hogy a tantestületünkben együtt töltött több évtized alatt mindvégig megfigyelője voltam annak a szinte gyermeki kíváncsiságnak, amellyel az újonnan érkezett kollégák felé fordult. Felajzotta, hogy az elsők között beszélhessen a frissen bemutatott tanártárssal. Ha orosz szakos volt az illető, akkor egy meglepő orosz mondattal kezdte, ha angolos volt, angolul fordult hozzá. De felvezetés nélküli, bemutatkozó kérdésével
meghökkentette a biológust, a földrajzost, akárkit, akármilyen szakkal. Várta a reakciót, bevallatlanul is felmért, vizsgáztatott, hisz tanár volt.
„Miért van az, hogy a krémes szóra csak a rémes rímet találja meg mindenki?” – Ez volt az első kérdése hozzám. Kezdő voltam, elfogódott, valamilyen semmitmondó választ adtam. De az alakuló értekezlet után odamentem hozzá a kiagyalt rímkészlettel:
„Rímelésem, tudom, rémes / S véleményem kissé brehmes / Ha sütemény: legyen krémes / Állatban meg csakis prémes” Nem tudom, hogy az „alkotásom”, vagy Az állatok világa írójának, Brehmnek az ismerete volt-e rá hatással, de innentől kezdve folyamatosan megosztotta velem szójátékait, hozta a Magyar Nyelvőrben, az Irodalomismeretben vagy egyéb helyen megjelent cikkeit, tanulmányait. Újra és újra megfejtendő irodalmi, nyelvészeti, történelmi problémák elé állított.
Mondom, igazi tanár volt: kíváncsi és vizsgáztatásra mindig kész. Ez lehet fárasztó is a kiszemelt alany számára, de nem a kegyelet mondatja ki velem – nem volt az. Egy alkalommal több éjszakán át egy szobában aludtunk kempteni testvériskolánk vendéglátásának jóvoltából. Én fiatalabb voltam, az esti murikat ki nem hagyva mindig későn feküdtem le, Imre idősebb volt, ő meg a korai kelést ki nem hagyva mindig öt és fél hat körül ébredt. Addig mocorgott, amíg meg nem kezdtük a reggelizésig tartó elmélkedésünket. Mire elkezdődött a nap, már az agyam túl volt a reggeli tornán. Úgy éreztem, megmozgatott ésszel az ember magabiztosabban nézi a körülötte levő világot.
Később az asztalomra odacsempészett kövekkel, kavicsokkal lepett meg. Rajtuk fehér vagy fekete zománcfestékkel szépen felírt, kővel kapcsolatos verstöredékek vontak be Imre új játékába: Vajon honnan, kitől származik az idézet? Egy-kettő volt csak könnyen megfejthető. Nem az internetes keresőkbe beírt kő vagy kavics szavak alapján születtek meg a feladványok, hanem verseskötetek átlapozgatásával. Örült, ha a segítségért hozzá fordultam. Ügyes rávezető kérdésekkel irányított, hogy mégis nyerjek.
Imre, én tényleg nyertem. Azzal, hogy ismerhettelek. Azzal, hogy rám is szántál valamit kíváncsiságodból, vizsgáztatásodból, tanárságodból. Most már csak én adhatok feladványt, … a megfejtés is az enyém: „Tudom, hogy meghaltál, de nem hiszem, / még ma sem értem én; / hogy pár kavics mindörökre bezárhat…” (Szabó Magda: Elégia)
