Bátor, emancipált nő volt. Ízig-vérig soproni polgár. Pedagógus, a szó legnemesebb értelmében. Iskolánk első nő tanárainak egyike.
1946-ban végezte el a budapesti Pázmány Péter Egyetemen a magyar- német szakot, 1947-ben doktori címet szerzett. A nyíregyházi, majd móvári évek után, 1950-ben került a soproni Széchenyi István Gimnáziumba, ahol nyugdíjazásáig, 1979-ig tanított.
Édesanyja, Varga Margit az I.világháború éveiben a híres müncheni festőakadémián tanult, elsősorban táj- és arcképfestőként tartották számon. Szép, képzett énekhangja, tehetséges zongorajátéka, nagy irodalmi műveltsége híressé tette otthonát. Édesapja, Dr. Ruhmann Jenő a líceum magyar-angol-latin szakos tanára, később igazgatója volt, a Szabad Líceum (TIT elődje) létrehozása is az ő nevéhez fűződik.
Gyermekeinek 3-4 éves koruktól az Iliászt és Odüsszeiát mesélte, nem csoda hát, hogy Mimi néni imádta az ókori görög-római kultúrát. Nála ez inkább az antik ember- és életeszmény iránti hódolatban nyilvánult meg, aminek egész életvitelében igyekezett megfelelni. Az úszástól a kerékpározáson át a természetjárásig a testedzés minden fajtáját művelte. Szenvedélyesen – és nagy hozzáértéssel – kertészkedett a házhoz tartozó hatalmas kertben, a „Titkok kertjében”, ahogy a szomszédok nevezték. De örökölte a család legendás állatszeretetét is: Bundi kutya, Cuni cica hű társai voltak hosszú éveken át.
Lakásába lépve, megállt az idő. Súlyos szőnyegek, festmények, szép, régi bútorok, kényelmes díszpárnák, ezüst hamutartó, leheletvékony porcelán kávéskészlet – igazi mesevilág fogadta a látogatót. És mindenhol könyvek. Úgy megérkezni Mimi nénihez, hogy éppen ne olvasott volna, vagy ne hevert volna könyv az asztalon, nem nagyon lehetett.
Az iskola szimfonikus zenekarának mentora volt. Ott ült a próbákon, a zenei megvalósításba nem szólt bele, de dicsért a sikerért, biztatott a botlásokkor. Órái remek hangulatban teltek. Sosem kiabált. Nem tartott hegyi beszédeket. Mesélt – és kitárult a világ. Kiváló elbeszélő volt.
Elutasított mindenféle dogmát, teljesen szabadon és logikusan, elfogultság nélkül gondolkodott. Szangvinikus, nem problémázó természete sok mindenen átsegítette. Halálos betegségét derűs méltósággal vette tudomásul, ám ezt már nem tudta legyőzni. 1997 őszén ment el.
Számos tanítványa választotta a pedagógus pályát. A szakmai tudás és módszerek mellett elsősorban tartást tanultak tőle, a túlélés képességét. Egy-egy mozdulatukban, mosolyukban, szavukban Mimi néni köszön vissza, az iskola folyosóján az ő léptei visszhangzanak… Szerették őt.