Szarka Árpád festőművész, rajztanár Romániában, Brailán, a dunai kikötővárosban született, 1915. május elsején. Szülei a Rábaközből származtak. Tanító édesapja a magyar szórványközösségekben végzett missziós munkát, ezért és családostól kiutasították Romániából.
Az elemi iskolát édesapja keze alatt végezte el, középiskolai tanulmányait Sopronban folytatta az akkori reáliskolában, ahol 1933-ban érettségizett. Soproni Horváth József növendéke volt, a Munkácsy-díjas művész a festészet és rajzolás szeretetére tanította.
Útja Sopronból a Képzőművészeti Főiskolára vezetett, amelyet 1938-ban Rudnay Gyula osztályában el is végzett. Már a főiskola elvégzése előtt, 1935-ben sikerrel szerepelt a Soproni Képzőművészeti Kör tárlatán. 1938-ban végzett, de nem tudott elhelyezkedni és 1939-ben katonai behívót kapott. 1940 novemberében leszerelt, de a következő év nyarán már az ukrán fronton teljesített szolgálatot. Hazatérve a Bencés Gimnázium rajztanára lett, majd 1944 tavaszán újból behívták. Az első hadsereg egyik tüzérosztályában harcolt a Prutnál. Novemberben hadifogságba esett, a szovjet lágerekből csak négy év múlva, 1948 májusában hadirokkantként került haza. A Bencés Gimnáziumot államosították, a Körmendi Gimnáziumban ajánlottak fel neki állást. Ő az Orsolya téri Általános Iskolát választotta, Sopronban akart maradni mindenképpen, abban a városban, amit életre szólóan megszeretett. A hányatott sorsú Szarka Árpád már túljárt az ötvenen, mire élete végre révbe jutott. 1962-ben családot alapított, 1963-ban kinevezték a Széchenyi István Gimnázium tanárává. Visszakerült hajdani, kedves iskolája falai közé, ott is tanított egészen 1977-ig, nyugdíjba vonulásáig, mint a város közmegbecsülésnek örvendő művésztanára. A „béke és a csönd emberének” tartották, nyugodt, jó humorú, rendkívüli empátiával megáldott emberként a legnépszerűbb tanárok közé tartozott.
Fiatalabb éveiben színházi díszletfestéssel jelmeztervezéssel és üzleti grafikával is foglalkozott. Szarka Árpád életében nyomot hagyott a háború, a halál közelsége, a hadifogság, a veszteség. A második világháború 10 évre megszakította művészi fejlődését. Az 50-es években jelentkezett ismét, komor színeket használva, aztán ezek eltűntek és képei megteltek bájjal és szépséggel, igazi emberi tartalommal. Illusztrációi, karikatúrái gyakran megjelentek a Kisalföldben, folyóiratoknak, szakkiadóknak is rajzolt.
Az akvarell, a qouache és az olaj technikával egyaránt kitűnően dolgozott. Soproni Horváth József és a jó barát, kolléga, Ákos Ernő hatására foglalkozott újra az akvarellel. Sopronba való végleges letelepedése után jelentős szerepet vállalt a város művészeti életében, a fiatalok képzésében. Rajztanárként dolgozott az Orsolya téri iskolában, majd 1964-től 1981-ig a Széchenyi István Gimnáziumban. Sok évtizeden át vezette a Soproni Rajziskolát. Pedagógusként korosztályok sorát nevelte a művészet megismerésére, szeretetére és tiszteletére. Ars poeticáját megnyerő szerénységgel fogalmazta meg: „Számomra öröm a festés. Ha ráadásul más is örömét leli képeimben, betöltöttem hivatásomat.” Szarka Árpád a város, a környék gondolatvilágához tartozónak vallotta magát. Erről elsősorban a tájképei tanúskodnak. Történelmi és bibliai kompozíciói is jelentősek. Számos honi és határon túli egyéni és csoportos kiállításon állította ki képeit.
Gombás Vilmos 1983-ban, többek között, ezt mondta Szarka Árpád művészetéről, kiállításának megnyitóján:
„Szarka Árpád művészi, emberi értéke abban van, hogy a saját érzéseinek illusztrálására, a szép hazai természet minden apró porcikáját fel tudja használni, amit a környezettől kap, azt a saját érzelemvilágába építve, művein keresztül adja át nekünk…Benne újra felfedezzük az otthonunkat, gazdagít bennünket és boldoggá válni segít. Művészi, pedagógusi értéke pedig abban foglalható össze, amit tulajdonképpen képei is sugallnak: tanít szeretni és becsülni mindent, mit sors rendelt, várost, hazát, népet. Megtanít észrevenni a szépet: Sopront…”.
30 évvel ezelőtt, 1993. november 8-án hunyt el Szarka Árpád festőművész.
Halála első évfordulóján, a Soproni Képzőművészeti Kör rendezésében, 1994. november 20-án, Szarka Árpád emlékkiállítás nyílt a Várkerület Galériában.
A Széchenyi István Gimnáziumban az udvari homlokzaton elhelyezett emléktábla (2013) örökíti meg emlékét.
Forrás: https://www.szivk.hu/szarka-arpad/
"Dr. Baranyai Lenke: Az utolsó nárciszok" című könyvéből:
Szarka Árpád (1915−1993)
(1963−1978-ig tanított iskolánkban)
Abban a szerencsében volt részem, hogy Árpádot nemcsak a kutatásaimból ismerhettem, de a kollégája is lehettem. Ha sötét felhők gyülekeztek a tanári szoba egén, ő derűs nyugalmával, humorával a mosoly szivárványát varázsolta rájuk. Életbölcsessége miatt tanítványai már korán „az öreg” jelzővel illették. Ő is azok egyike, akik diákként majd később tanárként is intézményünkhöz tartoztak.
Édesapját, Szarka Gyula igazgató tanítót a Bajai Tanítóképző elvégzése után a Szent László Társaság Romániába küldte, hogy a szórvány magyarok között építse a magyar kultúrát. Ám ezért a „missziós munkájáért” előbb bebörtönözték, majd kiutasították az országból. Így került a család 1919-ben Sopronba. A viszontagságokat mindnyájan megszenvedték. A négy gyermek közül csak kettő maradt életben. (Ildikó, aki 1911-ben született, és szintén tanár lett, és Árpád, aki 1915-ben Brajlában jött a világra. Az 1913-ban született Gyula bátyja, és az 1919-ben szintén Gyula névre keresztelt öccse, gyermekként halt meg.
Árpád az elemi iskola elvégzése után a Széchenyi István Reálgimnáziumba került. Csanády Sándor volt az osztályfőnöke. Horváth József fedezte fel rajztehetségét, és irányította a rajztanári pálya felé. Az érettségit követően a Képzőművészeti Főiskolán tanult Rudnay Gyula osztályába. A diploma megszerzése után hamarosan katonai szolgálatra hívták be. 1940-ben leszerelt, és a Soproni Szent Benedek Gimnáziumban lett rajztanár. Hamarosan ismét behívót kapott, és az orosz frontra került, ahol megsebesült, majd hadifogságba esett. A fogolytáborból hadirokkantként tért haza 1948-ban. Édesapja egykori iskolájában, az Orsolya téri Általános Iskolában kapott állást. 1962−63 jelentős forduló volt az életében. 1962-ben családot alapított. (Felesége Horváth Valéria tanárnő lett) 1963-ban visszakerült tanárnak egykori iskolájába, a Széchenyi Gimnáziumba, és ezt György fia megszületésével együtt ünnepelhette.
Akárcsak mestere, Horváth József, ő is nagy gonddal foglalkozott a tehetséges tanítványokkal és Gál Katalin és Tranta Julianna képeinek bemutatására kiállítást szervezett. Az utóbbi, neves soproni művészként és rajztanárként ismert.
Hangulatos akvarelljeivel megörökítette Sopron házait, utcáit, és a környező természet szépségét. A város történelmi múltját három nagyméretű olajfestményén idézte fel. (A johanniták a bécsi kapu védelmében, Niczky Benedek lefejezése a városbíró udvarán 1420-ban, és Vak Bottyán hadai Sopron körül.)
Mivel a humor lételeme volt, több karikatúrán örökítette meg iskolánk életét (Gesztenyeszedés, Tanár-diák meccs) kollégáit, jómagát. Ezek a rajzok a korábbi évkönyveinkből ismertek. Tagja volt a Helytörténészek Körének, ahol számos előadást tartott.
Az iskolai munka talán legnehezebb része számára az osztályfőnökség volt, amely rengeteg adminisztrációval jár, és gyakran kell igazságot tennie a tanárnak olyan ügyekben, amelyeken kívül áll, amelyeket tényszerűen ismertettek vele, és amelyekben aztán neki kellett „bíráskodnia.” Árpád, a művész ezt különösen terhesnek érezte. Gyakran vergődött a szerepben. Ezt tükrözi egyik „veretes” ellenőrzői bejegyzése*, amelyet az 1973-ban végzett osztálya őrzött meg.
Mint igaz, jó embert, a diákok és tanártársai szeretete övezte.
„Senki sem ismert annyi zöld árnyalatot, mint ő. A remény variációi kivételesen gazdaggá tették képeit és életétis.”
(dr. Winkler András szavai Szarka Árpád halála 10. évfordulóján a Várkerület Galériában rendezett emlékkiállítás megnyitóján hangzottak el 2004. január 23-án)
*Így szól: Értesítem a tiszteltszülőt, hogy gyermeke tanári engedély nélkül részt vett egy, a gimnáziumunkbanrendezett tömegverekedésben, ezért osztályfőnöki intésben részesítem. (Jereb Tamás közlése osztálykrónikájuk alapján.)
