1932. évben végzett (betűjel nélküli) osztály

Mollay Károly (1913−1997) nyelvész, művelődéstörténész, egyetemi tanár

2013 novemberében ünnepelte városunk tudós fiának 100. születésnapját: tudományos üléssel, emléktábla avatással, és a Soproni Szemle (amelynek huszonöt éven át volt a főszerkesztője) neki szentelt számával. Ebben írja leánya, dr. Mollay Erzsébet, hogy élete meghatározó helyszínei közt szeretettel emlegette a Széchenyi István Reálgimnáziumot, és kiemelten két tanárát, a matematikát és fizikát tanító Barta Miksát, és Horváth József festőművész rajztanárt. A két eltérő szakmai irányultságú személyiség talán iskolánk szellemiségét is megjeleníti: a reáltárgyak alapos elsajátítása az értelmet,a művészeti tárgyak a személyiség érzelmi jegyeinek formálását a művészetekhez való maradandó viszony kialakítását szolgálták. Kiváló szakemberek gazdag elemzései után nehéz az iskola krónikásának Mollay professzor úr munkásságáról írni. Személyisége az, ami átsüt a róla írottakon, és ami megragad bennünket.

Régen a tavak mélységét a vízbe vetett kő által keltett körök nagyságával mérték. Az ő „körei” szélesen gyűrűznek! Szülei, tanárai iránti tisztelet, szülővárosához, saját családjához való mély kötődés, munkaszeretet, erkölcsi szilárdság olvasható ki belőlük.

  Mintha valami belső jeladó működött volna a lelkében, pontosan érezte, hol vannak a határok. Amikor széchenyis múltjából teljes névvel említi tudós vegytantanárát, Németh Vilmos Jakabot, megértettem, miért hívták a tanár urat diákjai Kóbinak (Jakab-Jacob-Kóbi). Ő a közlésében nem lépte túl a határt, a sorok mögötti tartalommal is tudott közölni. Mélyen tisztelte volt osztályfőnökét és a Berzsenyi Önképzőkör vezetőjét, dr. Stodolni Gyulát is.

Kettős identitásában is pontosan el tudta választani a német anyanyelvűséget a ’30-as években előre törő náci politikától. Egyetemi tanárként tudásának sokoldalúsága és mélységei lenyűgözték tanítványait, akik közül hárman iskolánk tanárai lettek. A soproniak előrehaladását mindig megkülönböztetett, de nem kivételező figyelemmel kísérte. A tanítványok iránta való mélységes tisztelete egyúttal a megfelelési kényszer érzésével is járt például azzal a szorongással, hogy óráira pontosan beérjenek a pesti forgalomban. Ki nem hagyták volna nyelvtörténeti szemináriumait, amelyekben „történelem, nevelés, hitvallás volt”. Kitűnő példái, etimológiai fejtegetései lenyűgözők voltak. A németajkú soproni tanítványait az anyanyelv dialektusának megőrzésére buzdította, mert a dialektus egy kis közösség összekötője. Humora csillant meg a szemében, amikor megkérdezte: „No, hogy mondják ezt Sopronban?” Tanári munkájában pontosság, segítőkészség, türelem jellemezte. Végtelenül szerény volt, tudásbeli fölényét szinte elrejtette. ,,A régi, karizmatikus professzorok közé tartozott, akire mindenki tisztelettel tekintett.”

Ahogy Hirschler Katalin írta róla: „Szép írását az indexemben, tanítását a fejemben,emlékét a szívemben őrzöm”.

Dr. Baranyai Lenke: Az utolsó nárciszok (2020. Sopron, Machatsek Alapítvány) című könyvéből, a szerző engedélyével