1942.

Az értesítőkből megtudhatjuk, hogy a következő tanévtől már a tanulók szülei is részt vettek a ballagáson, és az ünnepség hamar hagyománnyá honosodik. Az 1943-as, ötödik rendezvénytől kezdődően azonban ezt az aktust az újabb háború alaposan átkoreografálja.

Az azt megelőző tanév még láthatóan a békés gyarapodás jegyében zajlott:

 

A tanév folyamán az épület földszintjén levő termek 3,299.27 P értékben átalakíttattak és ezáltal villannyal, gázzal, vízzel, elsötétítő szerkezettel, kísérleti gázfülkével, előadó-asztallal ellátott világos és új természetrajzi-vegytani előadót, villannyal, gázzal, vízzel, gázelvezető kürtővel ellátott világos és levegős vegytani dolgozót és szertárt, világos és levegős természetrajzi szertárt, világos és levegős természetrajzi dolgozót, fehérre festett, levegős, teljes felszerelésű új orvosi rendelőt, új cserkész szobát és világosabb két tantermet és új portás fülkét nyert az intézet. 

1942. május hó 8-án „gróf Széchenyi” családi címerrel ellátott új iskolai jelvényt kapott az intézet.

1942. május hó I7-én a legnagyobb magyar születésének 150. évfordulójában művészi kivitelű „Gróf Széchenyi István” zászlót avatott az intézet… 

 

(De már a feljegyezni valók közé bekerül a háborús idők egy adaléka):

 

…Az intézetnek 400 személy befogadására alkalmas óvóhelye nincs. Váratlan légitámadás esetén az épület pincehelyiségei szolgálnak szükség óvóhelyül. (1941/42)

 

Aztán a nyári szünet egyik napján, 1942. augusztus 7-én az épületet jó két és fél évre újra hadikórház céljaira foglalják le. 1945. március végén ez az állapot megszűnik ugyan, de rögtön április elejétől augusztus 17-ig az orosz hadsereg veszi birtokba az iskolát.

Természetesen az épületet – akár öt évvel ezelőtt más okok miatt – most is el kell hagyni. Csak a Templom utcai rész alsó- és első emeleti szintjén marad négy terem az intézmény tulajdonában, amelyek a földszinti szertárak és a vegytani előadóterem kivételével sebtiben átidomíttatnak irodáknak és tanári szobának. Mivel a vegytani előadóba és a szertárba mint szükségtantermekbe visszajárnak a diákok, az iskola használatában levő részeket fallal különítik el a hadikórháztól. A tanítás zöme a Líceum, a bencés gimnázium, a Képzőművészeti Kör helyiségeiben, később a Julianeum épületében folyik.

De most jöjjenek megint a mindezt elbeszélő háborús krónikák:

 

1942. évi augusztus hó 7-én a tanári testület több tagja, valamint az intézet növendékei segítségével az intézetet sürgősen kiürítette az igazgatóság, és a rendelkezéseknek megfelelően az iskola ingóságainak egy részét az ifjúsági önképzőkönyvtárral, az orvosszobával és cserkész-otthon felszerelésével együtt a tornateremben elraktározta, az iskolapadok hely hiányában a padlásra kerültek. A hadikórház megbízottjainak meg nem értése sok nehézséget okozott, másrészt az iskola irattárának önhatalmú áthurcolása nagy zavaroknak lett az előidézője. A nehezen meghagyott intézeti helyiségek berendezése a késedelmes átépítések és helyreállítási munkálatok miatt nem történhetett meg kellő időben, sőt hajléktalanná lett hosszabb időn át még az igazgatói iroda is, ami rendkívül megnehezítette a négy különböző helyen meginduló iskolai élet irányítását. (…)

A tanítás az I-IV. osztályban az „Ág h. ev. Líceum” épületében, az V-VIII. osztályban a „Szent Benedek Rend” gimnáziuma épületében, a rendkívüli rajz a Képzőművészeti Kör Liszt Ferenc utcai helyiségében, a művészettörténeti, fizikai, film, ének, izr. hittan az intézet meghagyott vegytani előadótermében folyt délután 1/4 3 órától este 1/2 7 óráig 40 perces órák keretében. (…)

Az intézet épülete hadikórházzá alakíttatott át és az intézet birtokában maradt első emeleti és földszinti rész falazással teljesen elkülöníttetett a hadikórháztól. A II. emeleten lévő fizikai szertár, dolgozó és előadóterem lezáratott, szintúgy a rajzszertár és a dolgozó. Ezekhez az intézet nem férhet hozzá. Az első emelet Templom utcai részén az egyik osztály tanári tanácskozónak, a tanári könyvtár dolgozója igazgatói irodának, az orvosszoba irodának alakíttatott át. A földszinten megmaradt a Templom utcai folyosórész, a két természetrajzi szertár, a vegytani szertár és a vegytani előadóterem. A tanári tanácskozó és az igazgatói iroda ablakai és ajtói fehérre mázoltattak és újra kifestettek. (1942/43)

 

Az iskolaépületüktől elszakított végzősök az évi ballagásának megható leírása ennyi idő után is átérezhetővé teszi a diákok és tanáraik akkori hangulatát:

 

Az intézettől búcsúzó nyolcadikosok május 8-án délután, a harmadik tanítási óra után tartották hagyományos ballagásukat. A Bencésgimnázium épületében, évközi tantermükben gyülekeztek utolsó útjukra. Néma csendben mentek ki az utcára, ahol az intézet zászlaja és a zászlóőrség várt már reájuk. A búcsúzók a pár lépésnyire levő: Dóm-templomba vonultak, ahol hittanáruk bocsátotta el őket attól az oltártól és szószéktől, ahova nyolc éven keresztül jártak köznapokon és ünnepeken, hittel és alázatos bizalommal az Úr segítő kegyelméért, áldásáért és az erőt-életet adó Szentlélekért. Meghatottan szállt a templom magas kupolája felé az ének: „Nagyasszonyunk, hazánk reménye…” Egy perces néma ima után megindult a menet az iskola öreg épülete felé, elől a zászló az őrségével, azután a ballagók, majd az igazgató, osztályfőnök és hittanár. Amikor az Orsolyák-terére érve feltűnt az iskola képe, ahonnan a háború egy időre kiűzött bennünket, meglassúdtak a kemény lépések, összekaroltak hármasával a fiúk, és felcsendült szomorúan a búcsúzó nóta: „Elmegyek, elmegyek…”, majd pedig az „Üres a fészek…” Az iskola épülete előtt a cserkészcsapat fogadta teljes díszben a menetet, a kapu alatt pedig a VII. osztály. Most aztán megkezdődött az épületben a búcsúzás. A gazdag virág és örökzöld díszbe öltözött vegytani előadóban, egyetlen megmaradt termünkben az igazgatótól búcsúzott az osztály, azután a katolikus növendékek nevében (egy valláson voltak mind a tanulók) a kongregáció diákvezetője mondott istenhozzádot, majd pedig 24 kis elsős nyújtott át ibolya és gyöngyvirág-csokrot mindegyik búcsúzónak. Elindult a menet, a gazdagon és ízlésesen feldíszített lépcsőházon keresztül a tanári szobába vezetett az út (ez volt az osztály utolsó itteni tanterme). Itt a tanári kartól köszöntek el a fiúk, majd az udvarra vonultak szalamander menetben a „Ballag már a vén diák” dallama mellett. Az udvaron az ifjúságtól búcsúztak a ballagók, az alsósok és felsősök nevében egy-egy tanuló válaszolt, virágcsokor kíséretében. Most következett a legmeghatóbb mozzanat: a kapualjban elhelyezett hősi emléktábla elé járult az osztály, az utolsó szónok is hitet tett arra, hogy acélos akarattal, a tudományoktól felvértezetten várják valamennyien az életet, a munkát, a küzdelmet a megholt hősök áldozatos életének szellemében. Babérkoszorú került az égő mécses alá, az ifjúság csokrait lerakták hódolattal, kegyeletes emlékezéssel a tábla elé, a zászlók meghajoltak, s drága selymük íve alatt, némán kivonult az osztály az utcára, miközben a hetedik osztály éneke zengett bánatosan: „Isten veletek, cimborák”. S döngve becsukódott a kapu. S magára maradt az iskola, a tanárok… Új reménységek indultak az életnek; ki tudja, merre, meddig mennek… (1942/43)

 

Ez, a háborús háttér előtt feltett, megválaszolatlan kérdés – „ki tudja, merre, meddig mennek…” – bizony még ma is megérinti az embert.

A következő – kényszerűen rövid – tanév után (a tanítás november 3-án kezdődött és április 1-ig folyt) bőven volt idő az iskola kezelésében megmaradt kis épületrész csinosítgatására:

 

A nyári tatarozás keretében 6101.50 P értékben az iskola rendelkezésére álló s meghagyott épületrész négy termét, folyosóit, lépcsőházát ízlésesen átfestettük. A bejárat olajlábazatot kapott. Az utcai ablakok kiszélesítése következtében napsugárhoz és világossághoz jutottak a termek. Fehér csempeburkolatot és teljes majolika felszerelést nyert az illemhely. A bútorok világos kifestése, átalakítása barátságos külsőt biztosított az irodáknak, a tanári teremnek, a mellékhelyiségeknek, a vegytani előadóteremnek, a vegytani és a természetrajzi dolgozónak. A vegytani szertár 8 szekrénye belső részének fehér olajfestése előnyösen kiemeli a bennük elhelyezett leltári tárgyakat. A vegytani előadó 12 dolgozó asztala és 12 padja újra festetett. (1943/44)

 

Honnan lett volna sejthető, hogy a tároló szekrények fehér olajfestése csak bő fél évig emeli ki előnyösen a bennük elhelyezett tárgyakat…

1945. március 28-án egy légiakna éppen az iskola által használt Templom utcai részt találja el. Ezzel, az ebben az épületszárnyban – padlástól a földszintig – elhelyezett felszerelés szinte teljes egészében megsemmisül. Egy pillanat alatt megszűnik a lehetősége annak, hogy az intézmény tovább folytathassa itt kialakított, részleges tevékenységét.

Pedig a tanév a sajátos helyzethez igazított, viszonylagos „rend” szerint indult el:

 

Az 1944/45. tanév a Rendtartás előírta időben, szeptember elején kezdődött. A tanítást a még mindig kórháznak igénybevett épületünk helyett a Szent Benedek-rend vendégeiként a bencés gimnáziumban kezdtük meg a délutáni órákban. Mentő- és tűzoltó-járőrök kiképzése, állandó telefon-ügyelet a légiveszélyjelzés átvételére, levonulási gyakorlatok az óvóhelyre, néha egy-egy riadó figyelmeztettek az idők komolyságára…

 

(S itt a krónikaíró egyszerre jelen idejű előadásra váltva, stílusával is mozgalmasabbá teszi egy amúgy is zaklatott tanév leírását):

 

…Október 28-án a háborús szükséglet városunknak ezt az utolsó iskolaépületét is igénybe veszi és mi a kórházul szolgáló saját épületünk egyetlen számunkra meghagyott tantermébe és a mellette levő szertári helyiségbe szorulunk, ahol minden osztály részére másodnaponként 2-2 órán át ismétlő órákat tartunk. Erre a vidéki tanulók nem tudnak bejönni (velük írásban közöljük a végzendő anyagot), a helybeliek a mind gyakoribbakká váló riadók s a majdnem állandó légiveszély miatt részben falura mennek, részben (nem lévén iskolai óvóhely) otthon maradnak. A gyermeklélek is mindinkább a háborús izgalmak hatása alá kerül: a tanulók járnak is iskolába, nem is, munkájukat, távolmaradásukat ellenőrizni nem tudjuk és így tanító-nevelő munkánk majdnem hiábavalónak látszik. A létszám 150 körül jár, már jelentkeznek az első menekült tanulók. Városunk december 6-i bombázása ennek a munkának is véget vet.

A naponként ismétlődő légiriadók, az ismételt, városunknak felbecsülhetetlen és alig pótolható károkat okozó légitámadások korszaka következik. Mindennemű tanítás szünetel, csak az igazgatói iroda működik még. Március 28-án este egy légiakna iskolánk épületét éri. A templom utcai szárnyon az ablakok s ajtók félfájukkal együtt kitépve, a berendezés, felszerelés összetörve, szertehányva. A bomba okozta rombolás egyrészt, az épen maradt helyiségekben a járványkórház másrészt minden mentési munkát lehetetlenné tesz. Április közepétől orosz katonaság költözik az épületbe…

 

(Mintha egy ókori sorstragédia végkifejletéhez, a katasztrófához érkeztünk volna iskolaépületünk történetében. A Templom utcai szárny megrongálva, a tanítás – s ez még soha nem történt meg – hónapok óta szünetel, az eszközök és a felszerelések nagy része a bombatalálat és az orosz hadsereg martalékává vált.

Ám gyengeségében is katartikusan ható akkordként tavasszal már megszólal az újrakezdés hangja…)

 

…Május 3-án, mint a Szent Domonkos rend vendégei; a Julianeum épületében találkozunk ismét, hogy folytassuk annyiszor megzavart nevelő munkánkat. Hívó szavunkkal alig 120 ifjút sikerült összetoboroznunk. Tanév végére ez a szám fokozatosan mintegy 200-ra emelkedik. Könyvek, füzetek, rajzlapok és egyéb felszerelés, továbbá elegendő számú ülőhely hiányában a tanítás nagy nehézségekbe ütközött.

A tanítást miniszteri rendelet értelmében július l4-én Tedeummal fejeztük be. (1944/45)

 

A károk pontos mértékéről keveset tudunk. Az orosz hadsereg ittléte miatt az értesítők csak szűkszavú, óvatos körülírással élnek:

 

Ez idő szerint az egyes szertárak jelenlegi állapota (állaga) meg nem állapítható, egyrészt mivel a bombázás és kifosztás következtében a szertárak anyaga s valószínűleg a számadási iratok is legnagyobb részben elpusztultak, másrészt mivel az iskolaépületben orosz hadikórház van s így a szertárak esetleg megmaradt anyagához s esetleg megmaradt szakleltárakhoz hozzáférni nem lehet. (1944/45)

 

Az iskolaépület Templom utcai szárnya 1945. március 28-án légtámadás következtében erősen megsérült, a felszerelés pedig a következő hónapokban igen nagy károkat szenvedett. (…) Minthogy a megrongálódott és részben használhatatlanná vált iskolaépület helyreállítása még nem fejeződött be, egyéb adatot nem közölhetünk. (1945/46)

 

Minthogy a nagy veszteségeket szenvedett felszerelések új leltározása 1946. július 31-ére nem készülhetett el, adatokat nem közölhetünk. (1946/47)

 

Csak egy 1948. március 31-én kelt tantestületi jegyzőkönyv utal arra, hogy a könyvtári könyvek fele, a bútorok 80%-a, a szertári anyag 90%-a, a zeneszertár teljes hangszerkészlete eltűnt, megsemmisült.

A Julianeumban, ’45 májusában meginduló tanítást a következő tanévben a régi otthon elfoglalása követi. Augusztus 17-én az orosz hadsereg kiürítette a hadikórházat, ez azonban nem jelentette azt, hogy szeptember első napjaiban rögtön az oktatás vehette át a terepet.

 

A tanévnyitás szeptember 8-án volt. Szeptember 10-től 15-ig munkahetet tartottunk: A tanulók közreműködésével az iskolaépület kitakarítását befejeztük és használható állapotba hoztuk. (…) A tanulók a tanárok vezetésével augusztus hónapon s az év eleji munkahéten kívül a tanév folyamán más alkalommal is végeztek iskolai közmunkát: több ízben tűzifát szállítottak haza az erdőkből, szemetet fuvaroztak ki az épületből, tetőcserepet, meszet, homokot szállítottak az iskolába. (1945/46)

 

Bár a következő években már az oktatásé a főszerep, de az újjáépítési munkálatoknak még koránt sincs vége. Hiszen – mint értesülünk róla – 1947 nyaráig még csak a háborús károk alig 10%-át sikerült kijavítani:

 

A tanév folyamán kb. 12.000 forint értékben (ebből 10.500 forint magasépítési összeg felhasználásával) végeztettünk különféle (kőműves, asztalos, lakatos, üvegező, szerelő) legszükségesebb javítási munkákat. Ezzel az épület háborús kárának kb. 8-10%-át hoztuk, ill. 1947. július 31-ig hozzuk helyre. (…) A szülők az első értekezleten elhatározták, hogy a lehetőséghez képest tanulónként 10 forinttal járulnak hozzá az iskola folyó tanévi tüzelőanyagának beszerzéséhez. (…) Növendékeink több alkalommal teljesítettek hasznos közmunkát az iskolában (az építkezéssel, a szertárak, könyvtárak rendezésével kapcsolatos munkák, tűzifa-hazaszállítás az erdőből, tűzifa-felaprítás stb.) és a városban (hóeltakarítás stb.). A fasiszta-könyvek összegyűjtésében is eredményesen buzgólkodtak. A sopronbánfalvai hősi temetőben gondozták a sírokat. (1946/47)

 

Erre az újjáépítési munkára utal az intézmény utolsó értesítőjének szűkszavú feljegyzése is:

 

Az iskolaépület helyreállítására a 2. tervévben a VKM. 110.000, a BM. 100.000 Ft-ot fordított. (1948/49)

 

Íme hát 80 év tanév végi kiadványainak legvégső, iskolaépületre vonatkozó mondata. Lehetne felemelőbb, végszószerűbb. De nem az. A mondat nem befejezést sugall, inkább folytatást. S talán ezzel mond többet önmagánál. Hiszen az iskola tanévenkénti krónikái mostantól elhallgatnak ugyan, de minden más folytatódik. Évről évre újabb diákok érkeznek és újabb diákok ballagnak el; náluk lassabban, de folyamatosan változnak majd a tanári testületek, és persze újabb és újabb átidomítások, javítgatások próbálnak alkalmasabb épületet teremteni a Templom utca 26. alatt álló iskolából.

A 2007-ben felújított épület a tetőtér-beépítéssel a Fegyvertár utca felől

1969-ben a színházi raktárból tornacsarnokká avanzsált épület helyén új tornatermi rész építése kezdődött el. A munkálatok során egy hengeres fémtok került elő, benne az 1857-es épületavatás zárókőletételekor elhelyezett díszes oklevéllel. A vékony bőrre írt német-latin nyelvű szöveg tulajdonképpen az épület születési anyakönyve. Az 1857. október 1-jei ünnepségen bábáskodók szinte mindegyike aláírta az okmányt, a városi tanácsosoktól kezdve a plébánoson keresztül a tanárokig. Előttük a frissen emelt épület magasodott, és képzeletük talán már a jövőt kutatta, vajon milyen pályát fog befutni az oktatás szolgálatában a város ez új büszkesége. Ők ott voltak a kezdetnél, de csak mi idézhetjük fel azt az utat, amelyre képzeletük el sem kalandozhatott. Másfél évszázados sorsot: kiürítésekkel, bombatalálattal, császárral és elemistákkal, leszakadó mennyezettel, bővítésekkel és átidomításokkal, ballagással, újjáépítéssel – egy épület mindent túlélő fennmaradásával.

Ez is érdekelheti