Az elkövetkező öt-hat esztendő tanév végi kiadványainak iskolaépületre vonatkozó feljegyzéseiből vegyes indítékok, vegyes érzelmek rajzolódnak ki. Ott van először is a két épületszint közé ékelődött katolikus elemi „kitúrásának” nemes szándéka:
A legnyomasztóbb szükségletnek ez évre elég tétetett ugyan, az iskolai épülethez újonnan kapcsolt termek, nemkülönben egy eddig más célra alkalmazott helyiségnek átváltoztatása által, mely helyiség vegytani tanszobául s vegytani szerek s készletek fenntartásául rendeltetett; de a tanszobák elosztásánál követett eljárás, mely szerint a reáltanodának a földszinti s a második emeleten lévő helyiségek adattak, a fegyelem kezelését rendkívül megnehezíté, sőt mondjuk lehetetlenné tette, s így ezen felosztás szerencsétlennek nevezhető; s most is azon óhajnak adok kifejezést: vajha a nemes város közönsége e nagy bajon a kívánt s neveléstani szempontból szükségessé vált módon, mielőbb segítene. (1871/72)
Másrészt – legalábbis az első években – kitapintható az új szárny felépítése okán érzett felhőtlen öröm:
Egészségi tekintetben is örvendeztetők voltak a viszonyok, mit Sopron városa kedvező fekvése, de különösen tantermeink helyes el- és berendezése, így világos s könnyen szellőztető voltuknak köszönhetünk. (1873/74)
(A tantermek könnyen szellőztethetőségét egészen a legutóbbi időkig még zárt ajtók, ablakok mellett is tapasztalhattuk.)
A tanodai ifjúság egészségi állapota általában véve teljesen kielégítő volt, mit tantermeink célszerű el-, és berendezése, különösen azonban az egészséges légköri viszonyok, úgy a nyáron által rendelkezésére álló uszodák, nemkülönben a város kies környékében való kirándulások és séták nem csekély mértékben mozdítanak elő. (1874/75)
De nagyon hamar felsejlik a tornaterem hiányának gondja, és megvilágíttatik az is, hogy azért azok az egészséges tantermek – különösen a Kaszinó felőli oldalon – nemhogy nem úsznak fényárban, de sötétségük folytán egyenesen a látás megromlását is eredményezhetik:
Sajnálattal kell felemlítenem, miszerint saját torna helyiséggel nem bírván, az iskola utánni órákat kényteleníttettünk felhasználni, s ki nem volt kerülhető az esteli télen 7 óráig való időzés. Reméljük azonban, hogy e bajon az által segítve lesz, hogy a tanodai középépületben levő színházi díszítmények raktára az ujonnan a város részéről megveendő épületbe áttétetvén, abban a tornacsarnok tanodánk számára be fog rendeztetni és akkor a fönn említett baj ki fog kerültetni. (…)
Azonban a folyton nagyobb mérvben terjedő rövidlátás kényteleníti a tanárokat azok okait kutatni, úgy a gyógyszerekről gondoskodni. Ezen sajnos tünemény okául hozható fel 1.) hogy a tanulók odahaza gyakran minden felügyelet nélkül dolgozva, a tartásra az írásnál nem figyelmeztetnek, és rendesen szemeiket nagyon közel tartva a munkához, azokat öntudatlanul rontják; 2-or hogy a szabadkéz és mértani rajzi órákat, melyek jó fényt kívánnak, nagy számuk folytán a délutáni órákra is kell tenni, a midőn különösen a téli rövid napokon sokszor alig látni kivált a kaszinói épület felé levő oldalon, vagy pedig a gázvilágítást igénybe kell venni, mi azonban épen a fénynek nagyobb intensitása folytán az ifju szemre káros hatással van és azt gyengébb fénynél kevésbé érzékenynyé teszi, és így okozza, hogy a tanuló a rajz, írás, olvasásnál szemét közelebb az íráshoz hozva, láttáva folyton kisebbedik… (1876/77)
Ugyanez az értesítő máshol is kész tényként kezeli a színházi kellékraktár iskolai célokra való felhasználásának lehetőségét:
Az épület helyiségei csak annyiban szenvedtek változást, hogy a VIII. osztály felállítása folytán a II. emeleti volt természetrajzi szertár előszobája és konyhája ideiglenesen (addig ugyanis míg az udvaron levő színházi raktárt rendeltetésének: tanhelyiségnek át nem adják) tanteremnek átidomíttattak. (1876/77)
A következő tanévben még erőteljesebb panaszhang és a döntéshozókra irányuló nyomásgyakorlás:
A tornaoktatás a tavalyi évhez hasonlóan tartatott meg, csakis sajnálattal kell kiemelnünk, hogy részint költség kímélés, részint pedig saját helyiség hiányában a külömben előirt 16 óra számot nem tarthattuk meg; a mennyiben pedig sz. kir. Soprony városának közönsége részéről a nagymélt. vall. és közokt. miniszteriumnak azon felhívására, miszerint a reáliskolai tanulók részére külön tornahelyiségről és annak felszereléséről gondoskodjék, határozottan tagadó válasz adatott, nem igen remélhetjük az orvoslást. (1877/78)
A színházi raktár, amely a mai tornatermi épületrész helyén állt, a Liszt Ferenc utcai bővítés nyomán egyszerre csak az iskola udvarán találta magát, így ténylegesen a tanoda „középépületévé” vált. Az „átidomításban” amúgy is jártas intézmény sóvár tekintete rögtön leendő tornacsarnokát látta benne. Azonban a beteljesüléshez vezető út nem volt olyan könnyű. A vágy eme épületben megtestesülő tárgya majd 15 éven át kelleti még magát, mire enged annak a bizonyos „átidomításnak”.
De miért van az, hogy a főcsapás iránya most ez épület megszerzésére helyeződött át, ahelyett, hogy a katolikus elemi paradicsomból való kiűzetését segítené elő?
Az ok egy, két évvel ezelőtt beállt, megfellebbezhetetlen tényben keresendő. Az 1875/76-os tanévben az iskola államosításával kapcsolatos átadás-átvételi szerződésbe bekerült egy olyan pont is… Mivel itt csak Kárpáti Károly már említett milleniumi összefoglalóját tudnám idézni, hadd adjam át a szót megint neki:
A reáliskola csak 1876-ban, az állami ellátásba történt átvételekor juthatott anynyira-menynyire a szükséges helyiségek birtokába; de akkor is az épületnek csak földszintjét és 2-ik emeletét foglalhatta el, míg az egész első emelet a kath. elemi iskolának jutott. Az átadás-átvételi szerződés értelmében Sopron városa kötelezte magát, hogy „az épületet a város közönsége által elfogadott és 1874-ik évi szeptember 28-ikáról, 3043/456. közjgyz. sz. alatt kelt fölterjesztéssel átküldött terv szerint saját költségén átalakítva 1876. évi január hó 1-én az államnak átadja és egyuttal az épületet állandóan jókarban tartani köteles.” De sajnos, a szerződés egyben kimondja azt is, hogy a város közönsége csak 15 év mulva, tehát 1891 január 1-én köteles az egész épületet a reáliskolának kizárólagos rendelkezésére bocsátani.
Tizenöt éven át kellett tehát szoronganunk az elemi iskolával a közös épületben, alig találván helyet osztályainknak, szertárainknak; 15 éven át kellett nélkülöznünk a tornatermet és zsellérkednünk a Torna- és Tűzoltó- egyesület tornacsarnokában. És mikor a tizenöt esztendő lejártával ütött volna a megváltás órája, a város kérelmére a magas közokt. kormány 1887-ik évi julius 14-ikén kelt 27,206. sz. rendeletével ujból megengedte, hogy a kath. elemi iskola osztályai 1891. deczember 26-ikáig megmaradhassanak a reálisk. épület első emeletén, ami ujból egy esztendővel hátravetett bennünket. Végre 1892. január l-én magunkénak mondhattuk az egész épületet. (1895/96)
Mielőtt az utolsó mondattal előrevetített intézményi örömünnep taglalására rátérnék, hadd illusztráljam az 1888/89-es értesítő segítségével azt, hogy miként jelenhet meg egyidejűleg az adott állapot feletti lehangoltság és a kánaáni jövőbe vetett illuzórikus hit:
Tanodánk több osztálya, így különösen a III. és IV. valamint a VI-ik is, az első kettő különösen a rossz elhelyezés, a kályhák és kémények hiányos volta folytán, az iskola követelményeinek nem felelvén meg, tanárok és tanulók panaszaira gyakran adtak alkalmat.
Nem egy nehézséget okoz a tornászati oktatás és felügyelete szempontjából azon körülmény, hogy saját tornahelyiséggel nem bírván kénytelenek vagyunk órarendünkkel a különböző intézetek órarendéhez alkalmazkodni, miért is várva-várjuk azon pillanatot, amelyben a tanodaépület rendeltetésének teljesen adatván által, az iskola kívánalmainak minden tekintetben megfelelhetünk majd. Különben a r. kath. elemi iskola új épülete a jövő tanévben elkészülvén, ez iskolának abban való elhelyezése akadályt nem fog szenvedni, és az 1891/2-ik év kezdetével az állam és város között megállapított szerződés ezen pontja is érvényesül majd, a midőn iskolánk külső példás egyszerűsége és helyes berendezése által az ország mintaszerű intézetei között helyt foglal majd. (1888/89)
Látható, az elhelyezési viszonyok fölött legfeljebb csak a nemrég idelátogató császár fejezhette ki teljes megelégedését, az épület használói már korántsem osztották fenséges véleményét.
De végre felépült a római katolikus elemi iskola Petőfi téri épülete, és így egyszerre minden keservnek vége szakadt. Lejárt az államosítási szerződés külön passzusába foglalt 15 (+1) év, és az elemisták 1892. január elsejétől már néhány lépéssel odébb fordulnak be iskolájuk kapuján – nem szakadtak túl messzire, hiába, a megszokás nagy úr!
A főreál öröme még visszafogott, mert híre jön, hogy most meg a kereskedelmi iskolát akarja a város a megüresedett első emeletre költöztetni. A megtépázott idegek azonban hamar megnyugodhatnak, hiszen kiderül, az ötlet megfoganni nem tudó, játszi gondolatként suhant csak át a döntéshozók fején.