Mivel a fenti család jelentős tagja volt Sopron polgári társadalmának, ma pedig már csak egy alapítvány formájában él városunkban, úgy véljük, kötelességünk közzétenni történetüket.

Az alapítványt - részben a család emlékének fennmaradására, részben közhasznú célra - dr. Machatsek Lúcia tanárnő elgondolása alapján volt munkahelye, a Széchenyi Gimnázium és az Erdészeti és Faipari Egyetem hozta létre. (E két intézmény támogatta őt idős korában, húsz éven át, mindennapi gondjai megoldásában.) Dr. Machatsek Lúcia vészterhes időben, az I. világháború kitörése előtt, 1914. március 30-án született Sopronban Machatsek Alfréd posta-főfelügyelő és pusztarádóczi Boda Zsófia negyedik gyermekeként. A félelem, létbizonytalanság beivódott a gyermek érzékeny idegrendszerébe. A család korábban a Vas megyei Rohoncon (ma Rechnitz) élt, ahol Lúcia néni nagyapja, Machatsek Mór (1836. Városhodász - 1915 Sopron) uradalmi ispán volt. A hatodik gyermek Machatsek Anton (1794. Bibersburg - 1858.?) és Pengl Antónia (1799. Wien - 1843.?) házasságában. Machatsek Anton főerdész volt Vöröskő mellett. Anyai ágon Lúcia néni nagyapja Pusztarádóczi Boda Benedek (1841. Nemesládony - 1893. Gérce) szolgabírói hivatalban dolgozott. Felesége Jakabb Mária volt ( 1836. Zalaegerszeg - 1900. Gérce). A családi hagyomány szerint az anyai ágról való dédapát, Jakabb Bódogot Haynau rémuralma alatt agyonlőtték, mint a falu forradalmi eseményeinek szervezőjét. Ő uradalmi kasznárként dolgozott. Ugyancsak hagyományként élt az a tény, hogy az egyik ükanya Mária Terézia udvarhölgye volt. Egy fekete, gyönggyel hímzett ruha felső részt őrzött Lúcia néni a vitrinben, állítólag e korból valót. Rohonc meghatározó szerepet játszott a család életében. A festői szépségű település a Rohonc (Rechnitz) patak partján fekszik. A középkorban itt volt két birtokos földjeinek a határa, nyugatról a németújvári grófoké, kelet felől a jáki nemzetségé, s ez nem kevés viszályt keltett. A falu a jákiak várkastélya körül terült el. Ez az 1600-as években a Batthyány családé lett. Fényes Elek azt írja róla: "Ékesíti a várost az uraság roppant kastélya mintegy 220 szobával. A lakosság német és magyar, vallásilag katolikus, evangélikus és izraelita." E hely tehát kultúrák találkozásának a csomópontja is volt. Itt ivódott mélyen a katolikus hit a családba, és itt váltak a német nevű ősökkel is bíró és e nyelvet is használó leszármazottak magyarrá.



Lúcia néni szülei 1896-ban kötöttek házasságot. Ebből négy gyermek született. Aladár (1897. Rohonc - 1969. Sopron), aki orvos lett. Gyula ( 1899. Szombathely - 1921.), Ő erdőmérnök hallgatóként részt vett a nyugat-magyarországi harcokban és hősi halált halt 1921. szeptember 8-án az ágfalvi csatában. Bátyja elesésekor Lúcia néni mindössze hét éves volt, de egész életében őrizte emlékét. A szülői házat elhagyva a fivér egy kétkoronás pénzérmét adott húgocskájának, aki ezt egy foglalatban, bross formájában haláláig viselte. A harmadik fiú Lúcián volt. 1909-ben született Sopronban és négyéves korában hunyt el ugyanitt. A negyedik gyermek leány lett, és a Lúcia nevet kapta. Ő az alapítvány létesítője. Magyar-latin szakos tanári diplomáját 1938-ban szerezte a Pázmány Péter Tudományegyetemen. Először Győrben tanított az Apponyi Albert Leánygimnáziumban, majd 1942-ben Sopronba került az Állami Leánygimnáziumba. Óraadó tanárként már a II. világháború előtt tanított a Széchenyi István Fiúgimnáziumban is. Az oktatás mellett tudományos fokozatot szerzett. Érdeklődése az antik szerzők és a magyar irodalom témaköreit érintette. A helytörténet is foglalkoztatta. Tanulmányt írt Frankenburg Adolfról, aki meghatározó tényező volt Sopron és a reformkor, majd a polgárosodás kora irodalomtörténetének is. A németajkú, magyar szívű literátor alakjában ezt a kettősséget kutatta. Vonzotta az író humora is. Mindez, ugyanis az alapítványtevőt is jellemezte. A II. világháború megszakította tanári pályáját. Lúcia néni ekkor ápolónői tanfolyamot végzett, és hadikórházban dolgozott. A harcok befejeztével ismét tanított, de származasa, baráti köre miatt több megpróbáltatás érte. Ezek közé tartozott a családi otthon államosítása is. Lúcia néni 1950-től 1969-ig a Széchenyi Istvan Gimnázium tanára volt. Miután (pontosan nem tudni, hogy betegség, vagy egy átélt nagy trauma következtében) beszéde halk, akadozó lett, a tanítást nem tudta folytatni. Az iskola könyvtárát vezette a fent jelölt időben. Itt is élvezetes előadásokat tartott a neki segítő fiataloknak.

Lúcia néni különös egyéniség volt. Romantikus. finom vonások jellemezték. Élénk fantázia, kitűnő humorérzék és a gyermekközpontúság határozta meg lényét. Szerette a zenét, szépen zongorázott. Utoljára 1993. decemberében szólaltatta meg az 1910-ben gyártott zeneszerszámot, amikor az iskola kis karácsonyi ajándékát vittem el hozzá. Vázába tettük a feldíszített ezüstfenyő-gallyakat, ő pedig a zenével köszönte meg. Volt valami szívszorító a szituációban. A lepusztult, mestereket több évtizede nem látott lakásban, az egykor fényes polgári lét romjain, szivárványként íveltek át a Csendes éj dallamai. Ekkor még nem tudtuk, hogy útja néhány hét múlva a kórházba, majd a szociális otthonba vezet... Egyedül járta végig az öregség szomorú kálváriáját. Hite, és a mások iránti érzékenysége nem hagyta el. Soha nem evett addig, amíg szobatársait meg nem kínáltuk. "Ők még nálam is szerencsétlenebbek" - mondta rezignáltan. Amikor egy esés következtében kulcscsontját törte, ismét kórházba került, többször műtötték. Két évig élt még. 1996. márciusában váltotta meg a halál.

Visszatérve Lúcia néni személyiségéhez, leginkább várúrnőre emlékeztetett. Valahogy mindig a múltban élt, magányosan a háromszobás lakásban, és egyre nagyobb lett a szakadék közte és a jelen feladatai között. Az I. világháború eseményei, bátyja halála, a II. világháború borzalmai, az "ötvenes évek" politikai gyanakvásai mély nyomot hagytak érzékeny idegrendszerében. Hozzátartozói meghaltak, egyedül küzdött a mindennapi gondokkal. Nagyon kevés pénze volt a megélhetéshez. Leírni is szégyen, hogy 1994 elején 12 800 forint nyugdíjat kapott. Ez éppen csak az élet csekélyke fenntartására volt elég. Talán a múltba menekülés segített a túlélésben. Amikor már lehetett, visszavásárolta lakását. Itt szeretett volna meghalni, szülei és mártírhalált halt testvére emlékei közt. Amikor a soproni népszavazás kérdésköre tabu téma volt, ő híven őrizte fivére tárgyait a konyhából nyíló kis szobácskában. Itt voltak bátyja egyetemista könyvei, az eszközök, amelyekkel a térképeket rajzolta a nyugat-magyarországi felkelőknek. Ide került átlőtt kalapja, fokosa, fényképe.

Ha valaki e témát kutatta, szívesen állt rendelkezésre. Így Szemerey Tamás egyetemi oktatónak, akinek több publikációja jelent meg az l921. évi eseményekrol, vagy a széchenyista diákoknak, akik szintén felkeresték anyaggyűjtés végett. Közülük Tömördy Szilvia pályázatot is nyert az ágfalvi csatáról szóló dolgozatával. A nagy idők tanújának visszaemlékezését 1993-ban a televízió is megörökítette. Minderről 1976-ban hallottam először. Iskolánk állami tulajdonba kerülésének centenáriumára készülődött, és ez alkalomból jubileumi évkönyv kiadásán dolgoztunk. Dokumentumok, emlékek gyűjtése céljából felkerestem az intézmény nyugalmazott tanárait. Lúcia néni kitüntetett volt a sorban, hiszen ő hozta létre a kis iskolamúzeumunkat. A munkakapcsolat barátsággá mélyült. Az iskolai emlékeken túl családja múltjáról is sokat mesélt, megosztotta velem hétköznapi gondjait. Ettől kezdve jártak hozzá a gyerekek felhordani a tüzelőt a pincéből, segíteni a nehezebb munkákban. (A régi tanítványokra is számíthatott, de a könyvtári munkája miatt elszigeteltebb volt, mint más tanár, akinek a tanítás során személyesebb a kapcsolata a diákokkal.) Mivel az öregség nehéz napjait ez a másokra utaltság jellemezte, hagyatékával a rászorulókon kívánt segíteni. Nehéz sorsú diákokon, küszködő tanárokon, elsősorban az időseken és a több gyermekeseken. Támogatni kívánta a helytörténeti kutatómunkát is.

Bátyja emléktárgyait a Soproni Egyetemre hagyta azzal a kikötéssel, hogy őrizzék és kiállítsák azt. Személyes ingóságainak egy része a Széchenyi Gimnázium iskolamúzeumába és a Soproni Múzeumba került. A fenti két intézmény vállalta a családi sír gondozását és misealapítványt tesz az elhunyt emlékére. A Machatsek alapítvány nyitott, szívesen veszi a fenti közhasznú célokat fontosnak tartó soproni polgárok segítségét. Az alapítvány tevékenységéről a nyilvánosság előtt beszámol. Egy áldozatkész, régi, jónevú soproni polgárcsalád él virtuálisan ez alapítványban, és reméljük, a támogatottak és a város lokálpatrióta lakosainak szívében tovább.

dr. Baranyai Lenke

(Megjelent a Soproni Szemle 1998. első számában)

Tartalom