"A SZIG legjobb írója 2018" pályázat díjazott művei

Olvassatok!

 

A művek a pályázatra beadott formában vannak, a publikálás előtt még utómunkálatokat kell végezni rajtuk.

Varga Regina 12.d: Mi választjuk csatáinkat

A fotelemben ülök, amikor szélesre tárod az ajtót, és becsörtetsz a lakásba. Nem teszem le a könyvet a kezemből, de pereme fölül egy kutató pillantást küldök feléd. Hajad szétcsúszott a kontyból, amit reggel oly gondosan kötöttél fel. Szemed sarkánál elkenődött a smink, és a lépcsőzéstől kicsit pihegsz. Bőrigáztál. Leteszed a táskád a kisasztalra az ajtó mellett és leveszed a kabátod. Végre rám esik tekinteted. Szemeidből a nap ezernyi történését tudom kiolvasni.

Ott volt a reggel. Elsétáltál a sarokig, a kedvenc kávézódba, de mivel nem ébresztettelek fel időben, nem értél oda műszakváltás előtt, ezért a bunkó srác volt a pultnál, aki mindig elrontja a rendelésed. Bosszú, állítod, amiért akkor egyszer elutasítottad. De nem szóltál egy szót se, mert erre reggel nincs időd.

Aztán késtek a buszok, és nem értél be időben a megbeszélésre. Először a kisfőnök tolt le, majd belefutottál a folyosón a nagyba, aki valami olyasmit mondott, hogy: „Többet várok tőled”, „Legközelebb ennyi nem lesz elég”, „Azt hittem ennél többre vagy képes”. Te persze mellre szívod ezt (sose tűrted jól a kritikát), de nem szólsz egy szót se, pedig már ott van ajkaidon a tiltakozás, hogy „Ha kinyitná a szemét, látná, hogy többet teszek ezért a cégért, mint amennyit megérdemel!”. De hogyan is szólhattál volna vissza, amikor azért güriztél évekig, hogy ebbe a pozícióba kerülj. Nem fogod azért elrontani az esélyeidet, mert beszólogatnak.

Az ebédszünetben édesanyáddal találkoztál, leültetek enni, a munkahelyeddel szembeni étteremben. Először rád szólt (ráadásul a pincér előtt), rendelés közben, hogy „Ebben a korban már vigyáznod kell az alakodra.”, ezért salátát rendeltél az akármi helyett, amiben kicsit több kalória van. Aztán megkérdezte, hogy áll a kapcsolatunk, elkezdett szidni engem, hogy sose akarta, hogy elvegyelek, hogy nem dolgozom eleget, és ha dolgozom is, csak egy jelentéktelen senki vagyok. Hogy ő már unokákat akar, nem lesz már ő fiatalabb, ahogy te sem. És te megint felhúzod magad, megvédenél engem, magad, a szerelmünk. Mert mindennél jobban szeretsz, még akkor is, ha nem keresek annyit, mint te, s mert nincs biztos állásom. Gyereket sem tudunk vállalni még, pedig mindketten szeretnénk. S eszedbe jut, mint ilyenkor mindig, hogy ő mégis csak az édesanyád, és hogy csak aggódik, és tényleg, nem keresek sokat. Meg nem is lenne értelme leállni veszekedni vele, mert úgyis mindig ő jön ki belőle győztesen. És idős is már, és gyógyszert is szed a szívére, és ennyire tényleg nem éri meg. Úgyhogy visszafojtod ezt is, nem szólsz egy szót se, és csak hallgatod, ahogy leszólja azt is, amire büszke vagy, azt, amit ketten magunknak építettünk, az életünk. De megnyugtatod magad, hogy havonta csak egyszer esztek együtt, és ahogy ez a gondolat végigfut agyadon, már bűntudatod van, mert szereted és lehet, hogy már nincs sok időd vele. Megpróbálsz figyelni arra, amit mond, és elterelni a beszélgetést valami semlegesebb felé, „Mit gondolsz az időjárásról?”. Fegyverszünetet ajánlasz. S bár bánt, hogy pont a saját anyáddal nem tudsz valami személyesebbről beszélni, meg is nyugtat egy kicsit, hogy nem kell elmondanod, hogy megint munka nélkül vagyok.

Az ebéd után visszamész a munkahelyedre és valahogy átvészeled a délutánt. Még csak véletlenül sem mész a főnök irodája felé, és rosszul érzed magad, mert olyan, mintha tojáshéjakon mászkálnál, s ettől csak még idegesebb leszel. Már majdnem leteremted a titkárnőd, aki összekever két irattartót a „Fontos” polcon, de visszatartod magad. Nem az ő hibája. És terhes is, nem lehet tudni, mit váltana ki belőle, és egy síró nő az utolsó dolog, amivel ma még foglalkozni akarsz. Erről eszedbe jut a beszélgetés anyáddal, és igazat adsz neki, tényleg ideje lenne már a gyerekvállalásnak. Hiszen már több, mint tíz éve ismerjük egymást, és majdnem ugyanennyi idő óta együtt is élünk. Igaz, még nincs egy éve, hogy összeházasodtunk, de az csak egy papír végül is, a formaiság kedvéért. Ez nem jelenti azt, hogy már nem voltunk felkészülve erre a gyerek dologra korábban.  Akkor mégis miért nem tartunk még itt? Talán már nem szeretlek annyira, mint ahogy gondoltad? Anyádnak igaza lesz, nem leszel már fiatalabb, és a stressz miatt felszedtél pár kilót az elmúlt hónapokban. Vajon észrevettem? Ezért nem közeledek már feléd? Vajon…? De valami elvonja figyelmed, és gyorsan elfelejted, mi dúlt fel annyira.

Végre vége a napnak, s te elindulsz hazafelé. Persze, hogy akkor ered el az eső, amikor az irodában hagyod az esernyőd. A buszok visszafelé is késve járnak, úgyhogy tíz percig állsz egy olyan megállóban, ahol nincs semmi, ami alá be tudnál állni. Nem csak megázol, már a fejed is fáj. Megjön a busz, tömve van. Bepréselődsz egy büdös fickó és telefonján hangosan beszélő nő közé. Magadban imádkozol, hogy minél előbb vége legyen a napnak, pedig még alig múlt négy óra. Leszállsz, és még mindig esik. Szaladsz az épületünkig. Beérsz a lépcsőházba, és eszedbe jut, hogy már hetek óta nem működik a lift, és hogy a negyedikre felsétálni egy ilyen nap után maga a kínzás. Pedig pont ezért választottuk ezt a házat, mert itt van lift. És hogy már aznap szóltál a tulajnak, hogy javítsa meg, és már felhoztad a lakóközösségi megbeszélésen, de nem hallgatnak rád, csak halasztják a dolgot, és megint mérges vagy, és nincs senki, akivel kiabálni lehet. Megmászod a négy emeletet, és benyitsz az ajtón, s már majdnem lenyugszol, amikor látod, hogy a fotelemben ülök, és olvasok, a munkanélküliek nyugalmával, és te egész nap dolgoztál, hogy legyen mit ennünk, és én még csak annyit sem tudok tenni, hogy munkát keresek magamnak. És most nem fogod vissza magad, kitör belőled az egész nap idegessége, és kiabálsz velem, pedig alig értél be a nappaliba, és a lábadon még rajt a cipő, és egy tócsában állsz. Az ajtót sem csuktad még be, az egész szomszédság téged hallgat, de nem érdekel, mert már mindegy. Nem tudod többet magadban tartani.

Mindenki másnak volt egy mosolyod, de a türelmed véges. Elhasználtad idegenekre. A fejemnek vágsz mindent, ami eszedbe jut, és későn veszed észre, hogy anyádat visszhangzod. És én hagylak, hogy kiabálj. Mert igazad van, mert megérdemled, hogy kiabálhass. Mert, ha másra nem, hát erre jó legyek. Mert úgy döntöttél, ezt a harcot választod, s én megadom neked magam.

 

Klausz Kitti 9.b: Háborúból béke

A történelem csatákra épül. Hívhatjuk háborúnak, összeütközésnek, összecsapásnak. A legnagyobb harcokat viszont nem fegyverekkel vívják…

Rosemary megtestesítette azt, amit az emberek „tökéletes szépségnek” hívnak. Hosszú, mézszőke haja, rikító kék szeme, nőies alkata volt. Bűbájos természettel, jó humorral és tökéletes stílusérzékkel rendelkezett. Huszonöt éves volt, idegenvezetőként dolgozott, a munkájában sikeres volt. A barátjával, Jasonnal lakott egy kis tetőtéri lakásban. Tökéletes életet élt, egészen tavaly júniusig…

Tizenkettedik alkalommal bökik bele a kezembe a tűt. Meg sem érzem, mostanra minden vénám megszokta. Lehet, már furcsább lenne, ha nem lenne. Felnézek a fejem fölött lévő kis tartályra, amely színültig vanátlátszó színű lével, hasonlít a vodkára. Nem szoktam inni, de most jobban örülnék, ha az lenne benne. Lehunyom a szemem, próbálom elterelni a gondolataimat. „Az életem szép, az életem jó, az életem… áh, hagyjuk. Az életem szép és jó volt, de aztán minden megváltozott...

Két évvel ezelőtt, nyár elején, egy laboreredmény kimutatta, hogy nincs minden rendben velem. Egészen pontosan: leukémiás vagyok. Az életem egyik napról a másikra változott meg. Nem akartam felfogni, hogy huszonöt évesen ez megtörténhet! A karrierem napról napra jobb lett, egyre több utat kaptam meg, számos ország várt rám és Jasonnal is lefoglaltuk az olaszországi utat. De ez a betegségmindent tönkretett! Az orvosok azt mondták, hogy nincs idő, azonnal el kell kezdeni a kemoterápiás kezelést. Rettegtem attól, ami rám várt. Tudtam, hogy a kezelés hasznos, de azt is tudtam, hogy a mellékhatásaiteljesen megváltoztatják az embert. De belementem, nem volt más megoldás. Hat alkalmat írtak elő, aminek decemberben lett vége. Fél év nem tűnik soknak, de elég volt arra, hogy az életvidám, mosolygósRosemaryből egy idegroncsot csináljon. Nem csak lelkileg, testileg is kikészültem. Tíz kilót fogytam és –ami a legnagyobb sokk volt számomra – a gyógyszerektől kihullott a hajam. Az utolsó kezelés után egy hónappal elküldtek egy újabb vizsgálatra. Nagyon vártam az eredményt, biztos voltam benne, hogy meggyógyultam. Deaz élet még egyszer arcon csapott, most már nem kézzel, hanem egy hatalmas tepsivel; az állapotom nem javult, sőt. Rosszabb lett. Őszintén bevallom, az első reakcióm egy hatalmas üvöltés volt, majd sírtam és végül szótlanul ültem az ágyamon. Úgy éreztem, hogy meggyógyultam, újra lettek céljaim, álmaim, amiket a friss lelet, mint egy tornádó, hirtelen elsöpört. Az orvosom újabb hat alkalmas kezelést írt elő és minden kezdődhetett előröl. És ha ez még nem lett volna elég, Jasonis elhagyott. Azt mondta, hogy neki ehhez már nincs ereje, ki tudja, mi lesz ennek a vége. Úgy váltunk el egymástól, mintha nem lett volna öt év a hátunk mögött. Egyik reggel összepakolt és elment. Nem sírtam, nem akartam, hogy lássa. Épp elég volt utána egy kiló papírzsepi társaságában ücsörögni a padlón. Ráadásul fagyiba sem fojthattam a bánatom, mert „a cukor táplálja a rossz sejteket.” Ilyen évkezdést senkinek sem kívánok. Január negyedikén reggel már a kórházban várakoztam, hogy újra elkezdődjön minden az elejéről…

És most, itt ülök az utolsó kezelésemen. Lehet meggyógyultam, lehet nem. Ez egy hónap múlva kiderül. De tudni akarom én ezt?

A nővérke bejön és mosolyogva kiköti az infúziót.

- Vége is? – kérdezem meglepetten.

- Igen – mosolyog és kihúzza tűt. – Nagyon hősiesen bírta.

- Köszönöm – mosolygok rá vissza. Megigazítom a fejemen a parókát és kisétálok a kórteremből. Hatalmas megkönnyebbülés van rajtam. Vége! Vége az utolsó kezelésnek is! Most már semmi sem választhat el az új életemtől.

Két hónap múlva a dokimnál ülök. A szemem vörös és duzzadt. Nem tudok mit mondani, csak a körmömet piszkálom. Sárga, a színéről eszembe jut szőke hajam, ami már elkezdett nőni, de a paróka még kell. Azt hittem, már nem sokáig, de tévedtem.

- Nézze, várjuk meg a szeptembert. Kaphat egy hónap pihenőt, de utána újra el kell kezdenie – mondja komolyan a doktor.

A szemem összeszűkül és felnézek rá. Jó ember, aki segíteni próbál, de most nem tudom magam tartani.

- Nem! ÉRTI?! NEM! – kiáltom. – Felejtse el, hogy engem még egy ilyennek kitesz!

- De ha nem megy bele… az életével játszik – néz rám komolyan.

- Az én életem, azt csinálok, vele, amit akarok! – egyre dühösebb leszek. – Nem önbe tömnek egy éve mindenféle kemikáliát, nem ön van rosszul utána napokig és nem ön hord parókát vagy kendőt egy éve! Elég! Én ezt nem csinálom tovább!

Próbál győzködni, de látja, hogy reménytelen. Amikor megjött az újabb vizsgálati eredmény, ami megint azt mutatta, hogy nincs javulás, eldöntöttem, hogy nem csinálom tovább. Nem engedem, hogy újabb kezeléseket kapjak. Ha kettő nem segített, a harmadik sem fog. Ez a módszer nem vált be.

Hazaérve eldőlök az ágyamon és utat engedek a könnyeknek. Miért? Miért nem tudok meggyógyulni? Meg kell gyógyulnom! Nem adhatom fel! Ha nem orvosi úton, akkor máshogy. Eszembe jut, hogy az egyik ismerősöm ajánlott egy embert, aki kézrátétellel gyógyít, még a betegségem elején, de akkor nem foglalkoztam vele. Nem hittem benne. De most, bármit az egészségemért! Előkeresem a papírt és felhívom a számot. Az úr nagyon kedves és már a jövő hétre kapok tőle egy időpontot. Amikor leteszem a telefont, nagy levegőt veszek, és a tükörbe nézek. A szemem még kisírt, de érzem, ahogy megkönnyebbülök. Valami azt súgja, hogy ez az ember tud segíteni. Az orvosi kezelés nem használt, de ez nem jelenti azt, hogy feladom. Eljött, a csoda ideje!

Egy hét múlva már egy rögös úton zötykölődök Mr. Prieston felé. A szívem hevesen ver, érzem, hogy több energia van benne, mint amit összesen ezalatt az egy év alatt éreztem.

Amikor megérkezem, egy kicsi, takaros ház fogad. Rendelőnek egyáltalán nem mondható. Az előtérben, a recepción, egy középkorú, mosolygós hölgy fogad és megmondja, hogy egy kicsit várni kell. Leülök és kezembe veszem az egyik újságot.

- Szabad?

Felnézek, és egy pillanatra eláll a lélegzetem. Harmincas évei elején járó, barna hajú, kreol bőrű sármosférfi mosolyog rám. Kamaszos pír önti el az arcomat és hebegve igent válaszolok. Nem kell sok idő, és beszédbe elegyedünk. Kiderül, hogy Leonak hívják, Toszkánából származik és – ami még nagyobb mosolyt csal az arcomra – nőtlen. Elmondja, hogy szerencsére semmi komoly baja nincs, csak azért jár Mr. Priestonhoz, hogy feltöltődjön. Elkezd Luccaról – a városról, ahol lakik – és a szomszédjairól mesélni. Mindezt a lehető legviccesebb formában. Nem tudom abbahagyni a nevetést, a könnyeim is lejönnek. Érzem, hogy a betegségem alatt ez az első alkalom, hogy vidám vagyok. Hamarosan Mr. Prieston kijön és behív. Egy hete várom ezt az alkalmat, de most nem akaródzik elmennem Leo mellől. A férfi ezt láthatja, és mielőtt belépnék a szobába, egy papírt csúsztat a kezembe. Rápillantok. A neve és a telefonszáma van rajta. Elmosolyodom és ránézek, ő pedig középső három ujját behajtva megrázza a kezét. Bólintok és belépek. Még nem történt semmi, de már boldogabb vagyok.

Fél évvel később

- Istenem! – kiáltok fel és Leo orra alá dugom a papírt. – Mr. Prieston meggyógyított! A vizsgálati eredmények is ezt mutatják! – sikoltok és nevetek. A zajra Donna Rosa is kinéz az ablakon és olaszul mormog valamit. De én ezzel nem törődöm.

- Ez csodálatos! Meg kell ünnepelnünk – ujjong Leo is. Felkap és megpörget a levegőben. Vállig érő szőke hajamba belekap a luccai szél. Leo letesz, és míg én a papírt nézem vigyorogva, a zsebébe nyúl. – Van valamim a számodra – egy kis dobozt vesz elő.

Ránézek, és először nem esik le. Leo letérdel és felpattintja a dobozka tetejét. A nap sugarai megcsillannak a parányi kövön.

- RosemaryMcAdam, nincs olyan ember, aki szerelmemet el tudná téríteni tőled. Te vagy az én donnám, és az első pillanattól fogva tudom, hogy megtaláltam az igazit benned. Hozzám jössz feleségül?

Sikoltok és nem győzöm kimondani az igeneket. A karjába ugrok és megcsókolom. Érzem, ahogy elönt az a bizonyos „dolce vita” életérzés.

Negyven évvel később

A nő az ágyon feküdt. Sovány volt, szőke haját ősz tincsek borították. Látszott rajta, hogy küzd a fájdalom ellen, de az erősebb nála. Idős férje ült mellette, két felnőtt gyereke az ágy végében állt szótlanul. Egyre nehezebben vette a levegőt, de a szemét egy pillanatra nem csukta le. Negyed óráig néma csend ült a szobában, végül a nő erőtlenül megszólalt.

- Azt hiszem, ideje elbúcsúznom – mondta halkan. A férje megfogta a kezét és bizonygatta, hogy meg fog gyógyulni. Bár inkább magát, mintsem a feleségét. A lánya csendben sírt, bátyja átkarolta testvérét. – Leo, mindannyian tudjuk. Így is sokkal többet kaptam az élettől, mint hittem. Van két szép gyerekem, egy csodálatos férjem és életem nagy részét a napsütötte Toszkánában élhettem le. Sikerült legyőznöm egy halálos betegséget, de úgy látszik, ő még egy visszavágót követelt. És míg rajtam meglátszik ez a negyven év, ő ugyanolyan erővel szállt ringbe ellenem, mint régen. Nekem már nincs erőm ehhez. Az utolsókig küzdöttem, de itt az ideje letenni a fegyvert – mosolyodott el halványan és megszorította a férje kezét. A gyerekeire nézett és csak ennyit mondott:

- Sose adjátok fel a harcot, de tudjátok, hogy mikor jön el a békekötés ideje – mosolyogott és lehunyta a szemét. Pár pillanat múlva már érezte a Fényt és tudta, hogy elérkezett az Örök Béke világába, ahol soha többé nem kell harcolnia.

Vége

 

Gögh Nóra 9.b: A harc

Az élethez minden embernek szüksége van egy darabra a világból. Előrelátó módonhát, mintegy óvintézkedésként a jövőbeli veszteségek ellen, akkora darabot vesz el, amekkorát csak szerezni tud. Föld, munka, jog és társai ─ elengedhetetlenek az élethez. Azonban nem kiapadhatatlan forrásból fakadnak, és van, amikor már csak más kárán tudjuk ezeket megszerezni. Megérthető, ha túlélésünk vagy egyenlőségünk érdekében történik. Minden más esetben elfogadhatatlan.

Háború indítható nemes célból, gyalázatos célból vagy szükségből, de sohasem lesz több primitív pusztításnál és önpusztításnál, melyben az nyer, aki a legtovább képes átvészelni a vele járó veszteségeket. Aki elindítja, tudja ezt. Az is, aki elszenvedi.

Az, aki valahol biztonságban, egy kipárnázott karosszékben ülve írja alá a hadüzenetet, nem vesztheti el életét, melynek esetleges megszépítéséért képes százezreket feláldozni. Neki akár meg is érheti az üzlet. Aztán lesznek, akik egyetértenek vele, és képesek lennének legalább annyit adni mindezért, amennyit nyerhetnének rajta. Lesznek, akik inkább életük végéig tűrnének, és lesznek, akik életét ez a hadüzenet fogja romokba dönteni. Amivé ők idővel mind válnak, azcsak egy üres szó, egy további nulla lesz a jelentések papírján, emlékművek talapzatán, tankönyvek lapjain. Amit ők vesztettek, amit ők utolsó lélegzetükkel kértek volna tőlünk hátramaradottaktól, mind meglátatlan és meghallatlan marad.

Nem látni az embert se szám, se név mögött, ez az, ami a hatalommal társulva oly végzetes elegyet alkothat, ez az, ami nélkül a vágyálom és lehetőség szikrája nem lenne minden alkalommal képes teljes kontinenseket porig égetni.

Miért van hát, hogy továbbra is csak a számokra és nevekre nézünk? Tízezer vagy tízmillió, ’39-45 vagy ’56, mit jelentenek ezek egyedül, megfosztva szellemüktől és valós lényüktől? Hol a remény, eltökéltség és bátorság, vagy épp a gyász, félelem és keserűség, amelyet azok a napok valóban jelentettek? Hát nem végzetes képmutatás dátumokkal és veszteségszámokkal megemlékezni arról, amikor egyetlen haláleset is világokat törhetett össze és fáradhatatlan, fiatal szívek verése mellett folyt egybe nappal és éjszaka? A legjobb beszámoló, a legjobb jegyzet a maga tömörségében szánalmasan üres. Nem mutat meg semmilyen képet, egyedül csak azt, hogy hová nézzünk.

Néznénk.

Nézhetnénk.Ha tudnánk, hogyan kell.

Elmerülni, átérezni. Tényleg olyan triviális? Tényleg nem ez lenne a lényeg? Ha nem így lenne, a márványba vésett vonalakkal is rég meg lehetett volna teremteni a békét.Senki sem a népdalos megemlékezésekért áldozta fel életét.

Díszesen, hangosan, látványosan túlesünk egy-egy udvarias kis ceremónián és másnap továbbélünk, mintha ők nem is léteztek volna. Elismerjük halálukat, de hagyjuk, hogy hiábavaló legyen, mert az általuk képviselt értékeket, a szabadság, az igazság, a haza szeretetét, a jelek szerint mégsem tartjuk társadalmi szinten átadásra méltónak. Márpedig ők ezekkel a célokkal, csupán kiolthatatlan szenvedélyükkel felvértezve néztek farkasszemet a pisztolycsővel, és azáltal, hogy megértésre és teljes szívvel való átérzésre méltatlannak nyilvánítjuk szellemüket, tulajdonképpen azoknak adunk igazat, akik annak idején a tömegbe lövettek. Amikor pedig már nem kellsemmiért küzdeni, tanuljunk meg őszinte, teljes szívből jövő hálánkkal tisztelegnielőttük, amiért mindezt megadták nekünk.És nem, ha egy diák képes végigtelefonozni egy szocializmus-megemlékezést, nem lehet kizárólag őt okolni az érzéketlenségéért. A felnőtté válás pontosan az ekkora jelentőségű dolgok felfogásának képességét, az idegenek iránti empátia kialakulását kell, hogy magával hozza, és ez olyan dolog, amire nem lehet önmagunkat megtanítani.

Mert ne felejtsük el, mindannyiunk számára eljön majd az idő, amikor már csak azok leszünk, akikként emlékeznek ránk. Ésbőven akadt már és bőven akadni is fog még olyan, aki jóval több volt egy dátumnál, egy szóköznél és két betűsornál.

 

Kékesi Réka 8.b: Scott és a Falka

Minden két éve kezdődött. Amikor megtörtént a dolog. Megharapták őt is. De ő más, mint a többiek. Mint Amanda és Mason, vagy mint a falka többi tagja. Az ő esete egészen más. Scott ugyanis alfa. A legnagyobb a falkában. Mindenki felnéz rá. Persze ezt kiérdemelte. Ő a tökéletes alfa és emberként sincs benne semmi kifogásolható. Az iskolai eredményei is mind jók, sokat sportol, helyén van a szíve, soha nem bántana meg senkit. És mindenkit megvéd. Ő mindenkire figyel és vigyáz. De persze ő sem tökéletes és a rosszakarói mindig megtalálták és mindig meg is fogják találni a gyengepontjait. Így volt a legutóbbi esetnél is.

Új vadászok jöttek a városba és rájuk vadásztak. Mert a vérfarkasok és a vadászok mindig is ellenségek voltak, és ezt mindenki tudta, még a normál emberek is. Scott gyengepontja mindig is Sarah volt. Scott első szerelme. Egy éve viszont Sarah és a családja elköltöztek Orlandoba. Na, de térjünk vissza a vadászokhoz. Scott tudta, hogy nem menekülhetnek tovább, muszáj szembeszállniuk velük. Túl akartak járni az eszükön, így mint mindig, most is kitaláltak egy tervet. Nem a legjobb, de megteszi. A tervek mestere Mason volt, Scott legjobb barátja. A terv az volt, hogy az iskolában várják a vadászokat, de ott úgy csinálnak, mintha menekülnének. Az erdőig futnak a vadászok elől, ahol csapdák várják az ellenséget. Teltek a napok, majd Katynek furcsa érzése támadt. Érezte, hogy ma lesz a nagy nap. Itt az idő. Már este 8 óra volt, de a vadászok még mindig sehol. Pedig Katy megérzései mindig bejönnek. Holland és Eric, a két legfiatalabb farkas már azt mondták, hogy hagyják az egészet, úgysem fog semmi történni. Scott is kezdett egyet érteni velük. És holnap nehéz napja lesz, gondolta, mert meccse is lesz és két dolgozatot is ír. Úgy döntött, hagyják a tervet. Amúgy is túl kockázatos. Mindenki szedelőzködni kezdett, az egész falka álmos volt és csalódott is azért, mert nem vált be a tervük. Katy nagyon szégyellte magát. Hülyeséget mondott a többieknek, és ezért 3 órát vártak a semmire.  Ő ment ki utoljára a suliból. Körül akart nézni, mert úgy érezte, valami nincs rendben. Neki mindig igaza van. Ez is az egyik képessége. A harmadik emeleten sétált, amikor furcsa zajt hallott. Mintha egy kis fém tárgy koppant volna a földön. Megrémült. Mi van, ha egy vadász az? Vagy több? Egyedül nem fogok tudni elbánni velük - gondolta. Hirtelen megfordult és kivicsorította az agyarait. Igaza volt. Egy vadász az. De mi volt akkor az a koppanás? Nem gondolkodhatott sokat ezen, mert a vadász megindult felé, és nyílpuskályával ügyesen megcélozta Katy lábát, kis híján el is találta, de ő kitért előle. Egy nagyot ugrott, és lábával pont eltalálta a vadász mellkasát. Az megtántorodott és hátra esett. Elájulhatott, vagy hasonló, mert nem kelt fel a földről, de még hallani lehetett szívverését. Katy tudta, hogy nincs sok ideje. Vagy elmenekül, vagy utána jár a gyanús koppanásnak. Tudta, hogy mit kell tennie. Szimatolt és kereste az oda nem illő tárgyat. Eszébe jutott, hogy a falka még közel lehet, talán segítséget kellene hívnia. De mi van, ha ez az egész egy csapda, és ők pont úgy mozognak, ahogy azt a vadászok akarják? Nem szólt Scottnak, se a szerelmespárnak, vagyis Lydiának és Coreynak. Nem akarta őket bajba sodorni. Hiszen lehet, hogy csak egy vadász volt, és vele meg már úgy is elbánt. Aha! Megtalálta a keresett tárgyat. Egy kulcs volt. Most mát itt az idő. Eltette a kulcsot és átváltozott, majd futásnak eredt. Egyenesen a falka törzshelyére, vagyis Scottékhoz ment. Ahogy gondolta, ott volt még náluk mindenki, érezte már messziről az ismerős szagokat. Mind a heten ott voltak és kérdőn néztek rá, mire ő visszaváltozott és mindent elmesélt, majd a kulcsot is odaadta Scottnak. Találgattak, hogy minek a kulcsa lehet, de nem jutottak sokra. Mindenki másra tippelt. Kezdett elfogyni a reményük, de ekkor egyre hangosodó dübörgést hallottak. Mi ez? Mi közeledik? Valami állat? Vagy kilehet ez? – kérdezték egymástól. Karmaikat és agyaraikat csikorgatták, és készen álltak a harcra. Ekkor kicsapódott a bejárati ajtó és egy vadász esett be rajta. Amanda már majdnem nekiesett, de Scott megállította. Ő tudta ki ez. Chris volt az, Sarah apja. Vele felfüggesztették a harcokat és békét kötöttek. Megsebesült, egy vágás volt a vállán, és érezték a farkasok a vér szagát.

- Sarah! Ő az! – mondta Chris.

- De mégis mi ő? – kérdezte Lydia.

- Még nem jöttetek rá? Ez az egész Scott miatt van. Őt akarják. És Sarah a csali. Meg kell mentenünk őt!

Scottal forgott a világ. Hát mégsem költöztek el. Sarah, akit mindennél jobban szeretett, itt van a közelében. De veszélyben van. Már nem érdekelte semmi, csak, hogy véget vessen ennek az egésznek és kiszabadítsa Saraht.

- Chris. Katy talált egy kulcsot az egyik vadásznál. Van egy olyan érzésem, hogy ha megvan, hogy mit nyit a kulcs Sarah is meglesz. Nem tudod véletlen, hogy minek a kulcsa lehet ez? – kérdezte Scott és odaadta Chris kezébe a titokzatos tárgyat.

- Oh, Scott. Miért nem ezzel kezdted. Ez a családi fegyvertárunk alagsorának kulcsa. Megismerem, mert amikor meg a ti fajátokra vadásztam, általában oda vittük a farkasokat, hogy kihallgassuk őket.

- Remek. Akkor megvan, hogy hova megyünk. Srácok, készüljetek, elmegyünk Sarahért, és valószínűleg nem lesz olyan egyszerű a dolgunk, hogy egy vadásszal se fussunk össze. Ma harcolni fogunk, de mint mindig, most is azért, hogy ártatlanokat mentsünk meg. – szólt Scott és a bétái máris készültek az induláshoz. Katy, Lydia, Corey, Holland és Eric mentek Katy kocsijával, Scott, Chris, Mason és Amanda pedig Chris autójával. Indulás előtt Chris még odasúgott valamit Scottnak: Scott, valamit tudnod kell. Hát, hogy is mondjam… Sarah már nem a régi Sarah. Megváltozott. – Ezt meg, hogy ért… - Majd megérted Scott, kérlek, ne kérdezz többet. – Hát jó. Válaszolta Scott és beletörődött a dologba.

Közeledtek a fegyvertárhoz és a farkasok már hallották, hogy körülbelül 15-en várják őket odabent. Igazuk volt. Berontottak az ajtón, és ahogy megérkeztek, kezdetét vette a harc. A farkasok karmukkal bele-bele tépték a vadászok testébe, de a vadászok sem voltak restek, elsültek a nyílpuskák és a pisztolyaik. Scott egyszerre három vadásszal küzdött, és amikor kicselezte őket, hátrafordult és látta, hogy minden vérfarkasa teljes erőből küzd. Odarohant Chrishez, segített neki, majd együtt elindultak az alaksor felé. Scott ekkor már érezte, hogy ott van Ő. Az illata, a szívverése. Eszébe jutottak a közös emlékeik. Hirtelen késztetést érzett, hogy bosszút álljon ezért, amit Sarahval tettek. Chris elfordította a kulcsot, majd lenyomta a kilincset. És ekkor Scott meglátta. Háttal feküdt a földön. Kiszolgáltatott helyzetben volt, és Scott biztos volt benne, hogy megkínozták. Sajnos nem volt egyedül, két őr várta őket, de ezekkel simán elbántak. Scott odarohant Sarahoz, de érezte, hogy valami nincs rendben.

-Scott! Ne feledd mit mondtam! – szólt oda Chris az alfának.

Scott maga felé fordította a lányt és hirtelen megérette miről beszélt. Sarah tényleg megváltozott. Őt is beharapták, de ő nem átlagos vérfarkas. Egy vérjaguár. a legnemesebb az alakváltók között. Scott átölelte, és elvette a fájdalmait. A lány ekkor fellélegzett, és Scott nyakába ugrott. Chris csak mosolygott, és megnyugtatta Scottot, hogy itt maradnak a városban.

 

A fegyvertárból kifelé menet Scott látta, hogy a farkasok mind jól vannak és kint várták őket. Mindenki örült Sarahnak, és megölelgették őt. Scott pedig már tudta. Új tagja van a falkájának.

 

Halász Patrícia 11.c: Belső

Én,

meg te.

Miért?

Miért ne?

Fáj,

vagy élvezem talán?

Pusztulok,

vagy épülök?

Hogy higgyek,

ha hinni nem merek?

Ész,

Szív,

Test,

ez az Én,

a csatatér.

Hruby Réka 9/b: Harcaink

Harcol a testem.                                                                    És kezdődik előröl az egész.

Harcol a lelkem.                                                                    Esküszöm, ez engem felemészt

A szavam a fegyver.                                                             Senki sem lép közbe,

Tüzelek, akkor is, ha nem kell.                                              s mi egymásnak esünk üvöltözve.

A töltetem fájdalom,                                                             Harcol a testünk.

hatása az ártalom                                                                   Harcol a lelkünk.

a lelkedben.                                                                           A szavunk a fegyver.

A testedben.                                                                          Tüzelünk, akkor is, ha nem kell.

Harcolunk egymással a semmiért.

Bántjuk egymást, de mondd miért?

Gyűlölet telepszik ránk.

Érzelmekbe fullad a vitánk.

Emeled a kezed:

„Most jól elverem!”

Hárítom az ütést,

de érzem a fülemben a lüktetést.

Vége. Szétválasztanak.

Ők sem bírják, ahogy zúdul a harag.

Az ereim megfeszülnek,

Az ujjaid elkékülnek.

Érzem a mérget a levegőben,

te is kaptál belőle bőven.

Végül is csak a lelkünk bánja,

nem kell ide halál-ária.

Reszketek éjjel az ágyban:

„Biztos őt is veri a víz javában”

De nem ver, nem ver,

mert te voltál, aki úgy gondolta elver.

Érzem, ahogy áramlik a testemben a vér

és te csak nézel rám bambán, mint egy vak egér.

Átsétálunk egymás romjain némán.

A megoldást várom, s te azt ordítod: Nézz rám!

 

2018.06.07.

« vissza